Zenei ízlés ide vagy oda, tagadhatatlan, hogy a Fluor Tomi és Diaz alkotta Wellhello-formáció napjaink egyik legnépszerűbb hazai zenekara. Én speciel abba a táborba tartozom, amelyik kifejezetten szórakoztatónak és fülbemászónak tartja a Wellhello-nótákat, de azért voltak aggodalmaim a filmmel kapcsolatban. Benne volt a pakliban, hogy a #Sohavégetnemérős egy koncepció nélküli, önpromózást szolgáló katyvasz lesz, aminél másfél órán keresztül szlengben beszélő fiatalokat kell néznünk, amint félrészegen ökörködnek. Ám ilyesmiről szerencsére szó sincs. Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a filmet, illetve az élményt, akkor úgy fogalmaznék, hogy a lányok rozéfröccsöt isznak, a fiúk kétségbeesetten csajoznak, mi meg szétröhögjük az agyunkat.

A mozipremier környékén egy egyszerű mondat szerepelt a plakátokon: "Történetek Wellhellora". És lényegében tényleg erről van szó, de Tiszeker Dániel mozija egyértelműen a jobb szkeccsfilmek közé tartozik. A másfél órás játékidőt hat, egymástól független minitörténet tölti ki, amikben annyi a közös vonás, hogy a szerelem-randizás köré épülnek, a háttérzenét pedig a Wellhello slágerei, illetve azoknak alternatív feldolgozásai szolgáltatják.

Bizonyos tekintetben hiánypótlónak tekintem ezt a filmet, ugyanis a magyar filmvilág nem igazán dúskált az utóbbi egy-két évtizedben a minőségi, Amerikai pite-szerű fiatalos vígjátékokban. Persze meg lehetne említeni a Tibor vagyok, de hódítani akarok című 2006-os filmet, amit ugyan el lehetett nézegetni, de maradandót nem alkottak vele a készítők. A #Sohavégetnemérős ezzel szemben tényleg meg tudja ragadni az Y-generáció korszellemét. A poénok valósággal záporoznak, nagyon frappáns, újszerű a film szövegkönyve, és az a legszimpatikusabb az egészben, hogy többnek nem is akar látszani. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez egy ízig-vérig hangulatfilm, nem a tartalmi mélységektől és a forgatókönyvírói bravúroktól lesz emlékezetes darab. Igazán Wellhello-fannak sem kell lenni a film élvezhetőségéhez, de aki tényleg nagyon visszakozik ettől a stílustól, az fontolja meg, hogy bevállalja-e, mert minden hangulatfokozónak szánt zenei betét valamelyik Wellhello-dalt eleveníti meg. 

Ami viszont abszolút meglepetésként ért, az az, hogy ez a film rendesen meg volt írva. Érződik rajta a kreatív munka, nem csak az történt, hogy belökték a színészeket a díszletek közé, és improvizálásra kérték őket, ennél azért összetettebb elkészülési folyamatai voltak a filmnek. Jó ötlet volt például a feltörekvő, fiatal, szinte ismeretlen (egy-két sztárcameo kivételével) színészeket alkalmazni, mert ilyen módon a néző tényleg a karaktert látta meg a színészekben, és azt látta, hogy ezek az emberek tényleg eljátszanak valakiket, nem pedig erőltetetten produkálják magukat. Ám közismert tény, hogy filmkritikát nem lehet úgy írni, hogy ne kötnénk bele valamibe, úgyhogy most megteszem, és kicsit nehezményezem, hogy egy-két poénforrást jobban túltoltak a kelleténél, illetve a hat minitörténet között akadt olyan, amiben nem volt annyi kraft, ahány percesre el volt nyújtva.

A palettát tovább színesítik a helyenként előbukkanó szimbólumok, metaforikus jelentéssel bíró tartalmak. Az egyik szegmensben nagyon ötletesen van például bemutatva, hogy a régi szerelmeinkkel kapcsolatos emlékképek hogyan elevenednek meg a valóságban. Persze nagy filozófiai mélységekre nem kell számítani a film kapcsán, sőt, kicsit elcsépeltnek találtam a film tudatalatti üzenetét, mely szerint nem számít, hogy milyen bizarr alak vagy, esélyed bármikor van arra, hogy a legjobb nőkkel jöjj össze.

Végül annyit tudnék elmondani, örülök, hogy ez a film elkészült. Örülök, mert ez egy olyan film, amire boldogan fogok visszaemlékezni 10-20 év múlva, amikor a saját 20-as éveimről nosztalgiázom. Egyáltalán nem hibátlan mű, de végre van egy magyar közönségfilm, ami egy életérzést, egy korszellemet meg tud ragadni.

8/10

A #Sohavégetnemérős adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán