Mi sem jelezhetné jobban, hogy január van, mint hogy sorban érkeznek a valós ihletésű filmek nagy hőstettekről, Fontos Történelmi Személyekről, elnyomott kisebbségekről, és többnyire csak a fontosabb szerepeket alakító színészek Oscar-esélyeiről esik szó velük kapcsolatban. Valahonnan ebből az alapállásból indul a Jackie is, hogy aztán ha ne is döbbentsen meg teljesen, egy kifejezetten kellemes meglepetéssel indítsa be a díjszezont.

Igaz, Pablo Larraín művében elsőre egy teljesen konvencionális szerkezetet láthatunk: egy interjú révén bontakozik ki előttünk azoknak a napoknak a krónikája, amelyek Kennedy meggyilkolásától a sírba helyezéséig tartottak - Jacqueline, a first lady szemén keresztül. Eleinte furcsa lehet, hogy az elnökkel még a visszaemlékezésekben is csak a háttérbe szorítva találkozunk (és az ebből eredő sejtés, hogy később sem fog több szerepet kapni), illetve hogy ezek a flashbackek is (egyetlen tévészereplést leszámítva) szigorúan csak a tragédiáig mennek vissza. De amikor Natalie Portman arisztokratikus, enigmatikus eleganciával elkezdi ecseteli férje nagyságát, a kamera pedig szinte már az Oscart szomjúhozva tapad az arcára, máris a díjszezon nagyágyúinak otthonosságát látni a vásznon.

Azonban a Jackie ha motívumaiban nem is, hozzáállásával éppen azt a közhelyes filmnyelvet tagadja, ami az Oscar-vadász, dicshimnuszként megírt életrajzi filmeket jellemzi: ellentétben például Tom Hooper munkásságával, Larraín a lehető a legritkább esetben törekszik esztétikumra, és sokkal inkább célja a főszereplő zavarodottságának, ellentmondásosságának átadása. Az első perctől kezdve folyamatosan kizökkent a szereplőket szinte szemtől-szemben a kamerának szegező, őket apró mozdulatokkal, állandóan következő kézikamerázása (amely a töretlenséget leszámítva gyakorlatilag Nemes és Erdély munkáját idézi meg a Saul fiából), a valahol félúton a montázsok és a hagyományos jelenetek között elhelyezkedő, zaklatott vágásokkal kialakított képsorok, Mica Levi nyomasztóan súlyos nagyzenekari tételei, az idősíkok között (az interjú adta keret ellenére is) hektikusan ugráló narratíva.

Egy abszolút korlátozott nézőpontból, kívülállóként csöppenünk az eseményekbe, ahol a háttér alapos ismerete nélkül csak találgathatunk, mire utalnak Jackie visszaemlékezései, veszekedései Bobbyval vagy ellenérzései Lyndon B. Johnson kapcsán. Amiben nem segít az sem, hogy főhősünk sincs sokszor határozott véleménnyel arról, milyen temetés lenne méltó férjéhez, egyáltalán a halottnak vagy saját magának szól-e a parádé, miközben magával a tragédiával sem képes megküzdeni. A Jackie ezzel látszólag egy totálisan esetleges, zavaros film, ugyanakkor éppen az az izgalmas benne, hogy Larraín a filmvilágban szokatlan módon nem érzi úgy, hogy birtokában van Kennedy életének, örökségének egyetlen, igazi narratívája, és ő maga is keresi az utat a first lady valódi érzéseihez, a merénylet és az elhunyt elnök munkásságának lenyomatához. Végeredményben az alkotást is éppen az a kérdés foglalkoztatja, ami főszereplőjét: hogyan lehet méltó és hiteles emléket állítani, és megbékélni azzal, hogy bizonyos dilemmákra nincsenek megnyugtató, kényelmes válaszok.

A Jackie-ben tehát az az egyetlen bravúr, hogy máshogy közelít egy instant díjnyerőként használt formátumhoz, de ez az egy húzás éppen elég ahhoz, hogy saját zaklatottságából egy felfedezésre váró, többrétegű alkotássá nője ki magát. Nem egy meghatározó, évtizedeken átívelő emlékezetre érdemes klasszikus, ugyanakkor az már ezen a filmen is látszik, hogy Larraín nem egy egy Oscarig elálló, tiszavirágéletű örökséget épít.

8/10

A Jackie teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán