Valahol mélyen hálátlan feladat erről a filmről írni. Hálátlan, mert közönségkedvenc, szinte már nem is 'becsmérelhető" darab (legalábbis az átlagos nézők szemében, a kritika annyira nem szerette), az igazi, egyedülálló karácsonyi mozgókép. Elmondtak már róla mindent. Dicsérni is elcsépelt. Ráadásul én úgy érzem, hogy szinte lehetetlen kritikai oldalról szemlélni, bár fel lehetne róni neki több kisebb-nagyobb problémát. Furának tűnik, hogy így indítok? Lehet, hogy fura is.
Mert írhattam volna azt is, hogy kifejezetten hálás feladat erről a filmről véleményt alkotni. Hálás, mert egy olyan közönségkedvenc, szinte már nem is becsmérelhető darab, az igazi karácsonyi mozgókép, amit mindig öröm magasztalni (s ha valaki azt szeretné, jó balhét lehet generálni a lehúzásával). Még akkor is, ha elmondtak már róla mindent. Nem lehet közhelyes dolog dicsérni, mert meg kell becsülni az ilyen szívvel-lélekkel megtöltött darabokat. És minden erénye mellett bőven lehet kritikai oldalról is szemlélni, mert azért van néhány feltűnő problémája. Meg fogok szenvedni ez utóbbi látásmóddal, mert legszívesebben keblemre ölelném a színészeket, illetve a karaktereiket, a rendezőt és mindenkit, aki részt vett az elkészítésében. Talán azért, mert pár nap és itt van a karácsony és szentimentális vagyok. Vagy azért, mert nemsokára itt a szeretet ünnepe, és az Igazából szerelem mindig szebbé teszi számomra a decembert. Tessék, egy megkérgesedett szívű hobbikritikusnak is lehetnek pozitív érzelmei!
Öt héttel szenteste előtt indul el a történet. Illetve a történetek! Így, többesszámban. Az Igazából szerelem ugyanis sok apró sztori összegyúrásából született meg, amelyeket az általános témán túl (a szeretet ereje, szerepe életünkben) úgy is egymáshoz kapcsoltak, hogy a karakterek rendre összefutnak a cselekmény során, illetve rokoni, baráti, vagy szorosabb kapcsolatban vannak egymással. A filmet íróként is jegyző Richard Curtis pedig nem csak az átlagemberek szintjén mozogva mesél a legerősebb kötelékről, hanem még a brit miniszterelnököt is főszereplőnek teszi meg. Ez a vezető persze valószínűleg a legszimpatikusabb minden politikus között, de az Igazából szerelem univerzuma már csak ilyen. Kevés kivételtől eltekintve rendkívül jó arc, barátságos és pozitív figurák töltik be a képkivágatot, és a történetek igencsak nagy hányada ér boldog véget. Árnyalás kevés van, de ez talán nem is baj: ebben a világban, amiben kamionnal hajtanak az ünneplő tömegbe (ezzel nem politizálni akarok, szimpla ténymegállapítás), értelmetlen háborúk dúlnak, és még egy szimpla blogbejegyzésből is több oldalas anyázós kommentcsaták kezdődnek, igazán jól esik egy ilyen szívvel, lelkesedéssel, humorral és érzelmekkel teli filmet látni. 15 év alatt nem vesztett semmit különleges hangulatából az Igazából szerelem, amely a reptéren összeölelkező, örömükben síró anyák, apák, gyermekek, szerelmes párok, barátok képével indít, s azzal is ér véget, mintegy keretbe foglalva az üzenetet. Ezek a képek egyébként valósak, a stáb a reptéren vette fel civilek, átlagemberek őszinte reakcióit.
Az Igazából szerelem nagyon könnyen átfordulhatna giccsbe, s néha talán meg is teszi. Viszont mindig érkezik egy friss poén, vagy egy komolyabb szituáció, ami visszaterelgeti a film útját a jóleső bájosság irányába. Idézhető momentumokkal, kiváló jelenetekkel és kacagtató verbális poénokkal pedig tele van a mű. Ott van például Andrew Lincoln karakterének táblás, kimondott szó nélküli szerelmi vallomása Keira Knightley (aki itt volt szépsége abszolút csúcsán) figurája felé. Vagy említhetném a lecsúszott rocksztárt, Billy Mack-et (Bill Nighy fantasztikus), aki géppuskaszerűen tudja osztani a káromkodásokat, a politikailag kicsit sem korrekt kommentárjait a nagyvilágba. Hugh Grant is élete egyik legjobbját hozza a kissé bohókás, sokszor kínosan feszengő, de kifejezetten táncoslábú miniszterelnök szerepében. Az Igazából szerelem kis túlzással teljes egészében felvonultatja a brit színészek krémjét. Azokat is, akik már akkor is nagy sztárnak számítottak, meg azokat is, akik később váltak azzá. Az idén elhunyt, zseniális Alan Rickman tündöklését most valahol fájó volt látni: elvesztése nagy csapás a filmes világnak (is).
A brillírozó aktorok és a szeretet, szerelem erejének, illetve gyötrő mivoltának központi szerepbe állítása (meg az előbbiekben felsorolt jó elemek) azonban mit sem érnének akkor, ha nem volna lelke ennek a mozinak. Ha van ilyen, ha létezik, hogy egy mozgóképben benne van és átsüt a képernyőn/vásznon az alkotók minden munkája, törődése, akkor azt legjobban az Igazából szerelemmel lehet érzékeltetni. Ezért is van akkora sikere. Az utóbbi években több amerikai próbálkozás is született a sikerrecept felmelegítésre (Szilveszter éjjel, Valentin nap), és mind elbukott: érzelemmentes szikladarabnak tűntek az előd mellett. Ócska másolatnak. Már csak azért is, mert ezek a filmek emlékeim szerint egészen prűdek voltak a cikk tárgyához képest, ahol megengedett volt a káromkodás meg némi meztelenkedés is. Ennek ellenére az Igazából szerelem sem tökéletes. Néhány szál egészen apró szerepet kap, mások túlzottan is nagyot. Bár egyértelműen tudatos alkotói döntés, az egyes történetek néha mintha nem is ugyanazon világban játszódnának: az amerikai útra induló srác például az akcentusával rögtön édesnégyesbe keveredik. (Lehet, hogy ötösbe.) Mesei túlzás, persze. De ott van egy másik vonal, amiben a reménytelenül szerelmes nő feladja az álmait azért, hogy beteg bátyjának segíteni tudjon. Csodálatos önfeláldozás, csak kissé túlzottan is eltérő tónusban vannak megfestve ezek a szálak. Mindez azonban igazi kukacoskodás, ha valakinek nem tetszik a film, nem ezen okok miatt lesz.
Vannak olyan darabok, amelyeket minden évben megnézek. David Fincher éjsötét thrillerét, a Hetediket. Tarantino mesterművét, az idősíkokkal parádésan játszó Ponyvaregényt. Kedvenc gyerekkori Disney mesémet, az Aladdint. És ilyen az Igazából szerelem is. Idén a nálam jóval fiatalabb, 12 éves öcsémmel néztük meg, és ő is nagyon élvezte. Irigyeltem, hogy először látja, neki minden poén új volt. De örültem is, mert én már várhattam a kedvenc jeleneteimet, s ismét megállapíthattam, hogy ez a film nem tud öregedni. Ugyanolyan ropogós, friss élmény, mint egy éve, vagy éppen a premier idején. S ne feledjétek, mit mondott Billy bácsi, mert érdemes figyelni az öreg szavára: 'Ne vegyetek drogot! Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen!"
9/10
