Az élet, a lustaság és az állandóan jelen lévő kreatív válságom (ami tulajdonképpen csak a már említett 'munkakerülés") sokszor átírja az általam biztosnak vélt forgatókönyveket. Februárban megjelent Reservoir Dogs cikkemben azt ígértem, hogy onnantól kezdve minden hónapban érkezni fog egy írás Tarantino valamelyik alkotásáról. Most augusztus van, és ez a második darabja a sorozatnak, szóval kissé hosszúra sikeredett a szünet, de mégis hogyan írjam le, mit gondolok a Ponyvaregényről? Nem tudok elfogulatlanul nyilatkozni a filmről, számomra ugyanis ez a darab az, amiben megtalálható minden, amit szeretek a mozgóképekben. Magával ragadó hangulat, eszes forgatókönyv, pattogó, remekül megírt párbeszédek, stílusos rendezés és brillírozó színészek. Imádom, amikor Honey Bunny elüvölti magát az étteremben (Any of you fucking pricks move, and I'll execute every motherfucking last one of ya!),  amikor  Jules és Vincent kaparja az agyvelőt az autóból, és különösen megveszek minden idők egyik legjobb táncjelenetétől, a Jack Rabbit Slim's-ben lenyomott menő, s mára mégis kissé cikivé vált mozdulatoktól. A Ponyvaregény a kedvenc filmem, és azt hiszem nem baj, ha egy kicsit elfogult vagyok e mozit illetően, mert akárhogy is nézem, kritikus szemmel vagy éppen rajongóként, mindenképpen zseniális. Ráadásul szinte egyáltalán nem fogott rajta a kor: ugyanolyan lenyűgöző élmény most is, mint bemutatása idején. Tarantino sorozatom második részében a Ponyvaregényről lesz tehát szó, arról a kirobbanó erejű alkotásról, ami bemutatása idején egy kicsit megőrjítette a világot.

The path of the righteous man is beset on all sides by the inequities of the selfish and the tyranny of evil men. Blessed is he who, in the name of charity and good will, shepherds the weak through the valley of the darkness, for he is truly his brother's keeper and the finder of lost children. And I will strike down upon thee with great vengeance and furious anger those who attempt to poison and destroy My brothers. And you will know I am the Lord when I lay My vengeance upon you.

Talán kevesen tudják, de a két író, QT és Roger Avary eredetileg egy Black Mask moziban gondolkodott. Az elnevezés egy 1920-ban alapított ponyvamagazint takar, amelyben bűnügyi sztorik kaptak helyet, egy füzetben több is. Többek között A máltai sólyom története is itt jelent meg először, s ebből készítette el klasszikus noirját John Huston. Tarantino és  Avary eredetileg úgy tervezte, hogy filmjük címe is Black Mask lesz, ezt cserélték le végül Pulp Fiction-re. A koncepció azonban maradt: bűnügyi történetek, egymáshoz lazán kapcsolódva. Három van belőlük, némi csavarral, s a film szerkezete így épül fel:

1, Prológus: az étterem. Pumpkin és Honey Bunny eldöntik, hogy kirabolják a helyet.

2, Előzmény a Vincent Vega and Marcellus Walace's Wife című fejezethez: Jules és Vincent akciója a táska megszerzéséért.

3, Vincent Vega and Marcellus Walace's Wife: a bérgyilkos és a főnök feleségének 'nem randija" a Jack Rabbit Slim's-ben és a túladagolás.

4, Bevezetés a The Gold Watch névre keresztelt történethez. Egy vietnámi fogságból szabadult katona meglátogatja a kis Butchot, és átadja neki édesapja arany óráját.

5, The Gold Watch: A bunyóssá érett Butch élete legfurcsább napját éli át azután, hogy saját magára fogad egy meccsen, aminek ötödik menetében padlót kellett volna fognia. Nyakában van az egész maffia, de ő visszamegy a lakásába, hogy elhozza a fater óráját és innentől elszabadul a pokol.

6. The Bonnie Situation: a történet ott veszi fel a fonalat, ahol a második pontban ismertetett előzmény eldobta. Egy véletlenül elsülő fegyvernek hála a két bérgyilkos nagy bajba kerül.

7, Epilógus: a probléma megoldása után Jules és Vincent pont abba az étterembe ül be reggelizni, amelyet ki akar rabolni Pumpkin és Honey Bunny.

I ain't saying it's right. But you're saying a foot massage don't mean nothing, and I'm saying it does. Now look, I've given a million ladies a million foot massages, and they all meant something. We act like they don't, but they do, and that's what's so fucking cool about them. There's a sensuous thing going on where you don't talk about it, but you know it, she knows it, fucking Marsellus knew it, and Antwone should have fucking better known better. I mean, that's his fucking wife, man. He can't be expected to have a sense of humor about that shit. You know what I'm saying?

Tarantino mindig szívesen zsonglőrködött filmjeinek időrendi szerkezetével, s ennek legjobban működő és leginkább eltalált példája a Ponyvaregény csavaros megvalósítása. Itt keveri legügyesebben lapokat, s a világ legnagyobb butasága volna azt állítani (nem mintha bárki is ezt tenné), hogy hiányzik a tudatosság az egészből. Elég csak a fenti ábrára pillantani ahhoz, hogy lássuk, mennyire átgondolt és okos mozi ez. Még az olyan, látszólag csak a szórakoztatási faktora miatt jelen lévő párbeszédeknek is fontos szerepe van, mint a lábmasszásról szóló vita, hiszen ez készíti elő a következő fejezetben azt a pillanatot, amikor Vega és Mia Wallace először beszél komolyabb témákról, s maguk mögött hagyják az udvarias bájcsevegést. Roger Ebert Száz híres film című könyvében írt arról, hogy a karakterek szájából elhangzó mondatok mindegyikének megvan a maga funkciója, van, hogy feszültséget teremtenek, van, hogy megágyaznak egy későbbi eseménynek, és van, hogy árnyalják a figurákat. De az igazi bravúr nem is feltétlenül ez, hiszen ez más alkotásokban is hasonlóan működik. Az igazán említésre méltó tény az, hogy a Ponyvaregényben a párbeszédek látszólag nem kapcsolódnak feltétlenül az eseményekhez, az akcióhoz, mégis olyannyira szerves részét képezik az egésznek, hogy igazából a dialógus tudja, hol tart a történet. Az étterem, ahol a rablás történik, a film elején és végén is jelen van, a kronológiában az egyes szálak ide-oda kanyarognak. Az írt szövegben bizonyos értelemben mégis van időrend: minden egyes mondat egy későbbi történést készít elő, vagy ad hozzá némi pluszt. A szerkezet tehát tényleg átgondolt, s ennek (is) köszönhetően vált ez a mozi időtálló klasszikussá: ez a fajta felépítés okozza a végső katarzis élményt is. A kedvenc momentumom a témában egyébként Koons százados monológja, amely mindent elmond arról, hogy miért ír zseniálisan Tarantino (és szerzőtársa):

1, Ha kiragadnánk a jelenetet az egészből, s csak ezt a pár percet mutatnánk meg valakinek, úgy is működne: egy gondosan felépített, csattanóval rendelkező történet, tulajdonképpen egy szomorú, drámai sztori, ami valahogy mégis nevetésre ingerli a nézőjét. (Tarantino amúgy is szereti, ha olyanon nevet a néző, amin nem szabadna, elég csak a Kutyaszorítóban füllevágós részére gondolni.)

2, Ez a rész megalapozza Butch egész karakterét, illetve mindennél világosabban felvázolja, hogy miért annyira fontos neki az óra.

3, Tulajdonképpen megint úgy beszél valamiről a film, hogy igazából nem is beszél róla. Egy másik alkotásban Bruce Willis valószínűleg elmesélte volna  Fabienne-nek, hogy miért ennyire különleges számára ez az óra, drámai hangvételben, szomorú zenével, fel-felvillanó flashbackekkel. Kiveszett volna az egészből az a játékos poén és az a frissesség, amit Tarantino belecsempészett.

The way your dad looked at it, this watch was your birthright. He'd be damned if any slopes gonna put their greasy yellow hands on his boy's birthright, so he hid it, in the one place he knew he could hide something: his ass. Five long years, he wore this watch up his ass. Then when he died of dysentery, he gave me the watch. I hid this uncomfortable piece of metal up my ass for two years. Then, after seven years, I was sent home to my family. And now, little man, I give the watch to you.

Quentin mesternek nincs olyan mozija, amelynek kapcsán ne lehetne felhozni legalább tíz másikat, amely inspirációként szolgált az adott alkotás elkészítésénél. Ezekből emelnék ki most néhányat. Az előbbiekben felvázolt szerkezetet például Mario Bava A félelem három arca című szkeccsfilmje ihlette. Az olasz giallo egyik leghíresebb rendezőjének 1964-es alkotása három fejezetből épül fel, amelyeknek a Ponyvaregénnyel ellentétben nincs sok közük egymáshoz. A történeteket csak a narrátor szövege köti össze, mások a helyszínek, a korok, a szereplők. Megvannak azonban a hasonlóságok is, mindkét filmben található prológus, epilógus, és mindkettő három sztorit mesél el. Tarantino és Roger Avary is elismerte e darab hatását, s talán ennek is ékes bizonyítéka az az apró utalás, amit elrejtettek mozijukban: amikor Eric Stolz karaktere drogot ad el a Travolta által játszott Vincentnek, akkor a kínálatban egy Bava nevű heroin is megtalálható.

A francia újhullám legjelentősebb képviselőjének, Godardnak is érződik a hatása Tarantino teljes életművén. A francia rendező volt az első, aki kimondta és vállalta, hogy filmjei korábbi alkotásokból épülnek fel, s azokból előszeretettel kölcsönöz szövegeket, stíluselemeket, megoldásokat. (Ugyanakkor persze nem csak ezen a téren újított Godard.) QT többször kijelentette, hogy ott van a kedvencei között a nagy előd, s úgy is tisztelgett előtte, hogy saját cégének A Band Apart nevet adta, ami rímel Godard 1964-es darabjának, a magyarul Külön Banda címre keresztelt mozi eredeti elnevezésére (Bande à part). Tarantino saját bevallása szerint a híres Jack Rabbit Slim's étteremben előadott táncjelenetet részben a francia alkotó művének hasonló percei inspirálták.

A Ponyvaregény egy sokat vitatott részlete az, hogy mi található abban a bizonyos táskában, amelyet Vincent és Jules, a két bérgyilkos elhoz Marcellus Wallace volt üzleti partnereitől. (Szerintem a Főnök lelke volt benne.) A filmet, amelyről most szó lesz, a francia újhullám kritikusai nagyon szerették és elismerő szavakkal illették. Robert Aldrich 1955-ös Csókolj halálosan című késői noirjának egy bizonyos fontos eleme megtalálható a Ponyvaregényben is. Talán nem túl nehéz kitalálni, hogy a fénylő táska, amelyik rendkívül értékes és megéri ölni érte képezi a közös pontot a két filmben. Tarantino nem árulja el, hogy mi van benne, Aldrich mozijában azonban megtudjuk, hogy mi világít olyan furán. Apró, de hatásos tisztelgés ez. 

Amellett, hogy ezek a filmek is fontos hivatkozási alapnak tekinthetőek a Ponyvaregény kapcsán, csak egy kis szeletét képezik azoknak az előzményeknek, amelyek hatottak Tarantinóékra. A francia újhullám, a film noir, a blaxploitaion, Scorsese művei, s valószínűleg kismillió másik irányzat, mozi élményei benne vannak ebben a mesterműben, tudatosan (vagy tudat alatt) belecsempészve a képsorokba. 

Yeah, we cool. Two things. Don't tell nobody about this. This shit is between me, you, and Mr. Soon-To-Be-Living-The-Rest-of-His-Short-Ass-Life-In-Agonizing-Pain Rapist here. It ain't nobody else's business. Two: you leave town tonight, right now. And when you're gone, you stay gone, or you be gone. You lost all your L.A. privileges. Deal?

Írtam már a Ponyvaregény különös szerkezetéről, a dialógusok szerepéről, illetve azokról az előzményekről és hatásokról, amelyek nélkül biztosan egészen más darabot készített volna Tarantino. Most nézzük meg azt, hogy miért tartják kifejezetten erőszakosnak a filmet, és hogy igazából miért nem annyira veszélyesen az. Már a Kutyaszorítóban kapcsán is felmerült ez a probléma, a Ponyvaregényben pedig tovább 'bonyolítja" QT a dolgokat. Ott van például Marvin híres fejbelövése. Nem látjuk, ahogy a golyó áthalad a koponyáján, csak a kifröccsenő vér teríti be Vincentet és társát. Az igazi sokkot azonban nem ez okozza, hanem az, hogy hasonlóan a füllevágós jelenethez a Reservoir Dogsban, itt is egy kifejezetten vicces pár perc következik a látszólag értelmetlen durvaság után. A realista módon megvalósított agycsimbók reptetés után komikus percek következnek a szabadkozó Vegával és begőzölő társával. Az erőszak ráadásul a teljes véletlen műve (a véletlennek amúgy is nagy szerepe van a filmben), egy bucka vagy egy megremegő ujj halálos játszmája. Meglepő, sokkoló és egyben nevettető, talán egyike Tarantino legjobb húzásainak. Ezeknek a vegyes hatást kiváltó pillanatoknak köszönhető, hogy a Ponyvaregény kifejezetten brutális mozinak van elkönyvelve, még akkor is, ha sokkal kevesebben halnak meg benne, mint egy átlagos akciófilmben. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az igazán durva momentumok leginkább képen kívül történnek, vagy nincsenek teljesen a kamera fókuszában, a rendező mégis képes elhitetni a nézővel, hogy amit lát, az rémisztőbb, mint egy közeliben mutatott kibelezés egy keményebb slasher horrorban. Sokan úgy vélik, hogy az utolsó jelenetben csúcsosodik ki a Ponyvaregény mondanivalója, ami éppen az erőszaktól való elfordulást és a könyörületességet hirdeti, én azonban nem gondolom, hogy ilyen magasztos eszméket akar közvetíteni Tarantino. Szerintem igazából csak Jules Winnfield jellemfejlődésének szempontjából releváns ez az értelmezés.

Three tomatoes are walking down the street- a poppa tomato, a momma tomato, and a little baby tomato. Baby tomato starts lagging behind. Poppa tomato gets angry, goes over to the baby tomato, and smooshes him... and says, Catch up!

Napjaink rocksztár státuszú rendezőjének játékossága és apró ötletei tovább emelik a Pulp Fiction szórakoztatási faktorát. Érdemes például megfigyelni, hogy milyen kiemelt szerepe van a mellékhelyiségnek a filmben, szinte főszereplőnek is tekinthető a toalett.

• Vincent az étterem mellékhelyiségében olvas.
• Vincentet megöli Butch saját lakásának fürdőszobájában. 
• Jules és Vincent kezet mosnak Jimmienél. 
• Vincent kikéredzkedik Mia fürdőszobájába, és ott győzködi magát, hogy nem hajt rá a főnök feleségére. 
• Jules és Vincent elől a fürdőszobában keres menedéket az a karakter, aki végül onnan kirontva egy egész tárat ürít a bérgyilkosokra találat nélkül. 
• Butch és Fabienne jelenete a motelben.
• Mia bepúderezi az orrát a Jack Rabbit Slim's-ben.

Ha lát az ember, s nem csak néz, azt is könnyedén észreveheti, hogy már a Ponyvaregényben is kiemelt fontossága van az ételeknek, illetve az étkezésnek. (Később a Becstelen Brigantykban, vagy a Django elszabadulban pedig még inkább.) Jules leendő áldozatát azzal alázza meg, hogy beleeszik a hamburgerébe és iszik az üdítőjéből. Kajálás közben köt barátságot Vincent és Mia, míg a film végén egy párbeszédből arról is értesülhetünk, hogy a göndör hajú bérgyilkos miért nem eszik disznóhúst. Ez is egy olyan pont, amely nem túl feltűnő, de fontos szerepe van, főleg hogy ha azt vizsgáljuk, hogy a későbbiekben merre vitte tovább ezt a vonalat QT. Erről is lesz majd szó a következő írásokban.

Nagy húzás volt John Travolta csatasorba állítása. Az egykori szépfiú, diszkókirály karrierje egy sötét korszakát élte meg a film forgatása előtt, annak sikere azonban új löketet adott az ő pályafutásának is. Mit szépítsük, Vincent Vega megformálója 1994 előtt már szinte a ciki megtestesítőjének számított, Tarantino viszont visszaadta neki a ragyogását, s Travolta újra a menő fiúk táborában találta magát. Mindezt egy olyan szereppel érte el, amely jelentősen épített korábbi alakításainak csillogó erényeire (pl. tánctudás), s egyben valahol reflektált arra is, hogy hol tartott akkor.  Vega számomra mindig egy furcsa kettősséget képviselt: ott lapul benne egy nagyon kemény arc, egy minden porcikájában cool karakter, közben mégis lúzer egy kicsit. Nála keményebben senki nem tud gyilkolni, de mégiscsak nála sül véletlenül egy fegyver, az ő társaságában adagolja túl magát a főnök felesége, s ennyire szédítően zavarba ejtő haja is csak neki lehet.  Travolta is hasonló karakternek tűnik számomra, ha végigtekintek életpályáján. Elfeledett színészekkel, lecsúszott sztárokkal forgatni amúgy Tarantino egy különös, de jól működő hóbortja: nála kapott egy új esélyt a blaxploitation királynő Pam Grier is, vagy a furcsa körülmények között elhunyt David Carradine.

Something.

Amikor az előzményekről, ötletekről, apró kapcsolódási pontokról beszél az ember egy QT mozi kapcsán, igazából nem feledkezhet meg azokról a pillanatokról sem, amelyek előrevetítenek bizonyos húzásokat a rendező életművében. A Ponyvaregényben két ilyen momentum még biztosan van.  Az egyik, amikor Mia Wallace elmeséli annak a sorozatnak az alapfelállását, amelynek pilotjában szerepelt: a Fox Force Five különítményt nyugodtan tekinthetjük a Kill Billben feltűnő Deathly Viper Assasination Squad nem hivatalos elődjének. A másik egy olyan utalás, amely jelezte Tarantino rajongását az ázsiai filmek irányába, illetve kvázi megjósolta Beatrix Kiddo bosszúhadjáratát: amikor Butch elindul, hogy kiszabadítsa Marcellus Wallace-t az őt éppen megerőszakolók csapdájából, némi gondolkodás után egy szamurájkardot emel le a polcról. A fegyver jó szolgálatot tesz, s akár egyike is lehetne a híres Hattori Hanzo pengéknek, amelyekről oly sok szó esik a két Kill Bill filmben. Egyáltalán nem szándékos utalások ezek, de azért jelzik, hogy Tarantino agyának egy hátsó zugában már biztosan kezdett körvonalazódni egy ötlet, amelynek talán legnagyszabásúbb történetét köszönhetjük.

A Jack Rabbit Slim's élő panoptikuma, a zenei válogatás szörf-pop, country, soul és funky elemei, a finom kameramozgások, a rengetegszer elhangzó fuck szócska használata, a trunk shot fontossága, a véletlen szerepe, a lábfetisizmus feltűnése... Mind-mind olyan témák, amelyek talán megérnének még egy bekezdést egy ilyen hosszabb lélegzetvételű írásban. Mégsem akarok többet pofázni a Ponyvaregényről. Egyszer, egy szép napon talán majd fogok írni egy könyvet Tarantino műveiről (már szerepel a bakancslistámon), addig azonban inkább arra biztatnék mindenkit, hogy túlzott elemzés helyett csak élvezze ezt a formabontó darabot. Ezt ugyanis lehet. Elsőre, tizedjére, sokadjára is. A Ponyvaregény tényleg olyan, mint a jó bor, az idő múlásával csak nemesedik. Ha meg kellene neveznem a tökéletes filmet, egy pillanatig nem gondolkodnék a válaszon.

10/10

A Ponyvaregény teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán