Ha választanom kellene a könyvsorozatok és a szóló könyvek között, általában az utóbbiak mellett voksolok. Leginkább azért, mert az elmúlt években egyre kevesebb jobbféle könyvsorozat került a kezembe, amely mellett érdemesnek láttam kitartani - hiába ezekben van az üzlet és már-már ijesztő mértékben árasztják el a könyvpiacot. De 2016 a meglepetések éve, nem is olyan rég a Briliáns barátnőm lelkesített fel, most pedig a Vörös betűkkel érte el, hogy igazán beleszerelmesedjek egy történetbe, ami egy jobbféle fantasy sorozat első kötete.
Pedig eleinte némi kellemes kíváncsiságnál többet nem éreztem a könyv iránt. Valahogy nagyon tipikusnak tűnt: különleges lány, vámpírok, vérfarkasok... Ismerős? A 2005-as Alkonyat után a csapból is ilyen sztorik folytak, és egyszerűen nem hittem el, hogy ebben a témában lehet még eredetit alkotni. De Anne Bishop megcsinálta!
Az első kellemes meglepetés akkor ért, mikor az első oldalakon ráébredtem, hogy a történet alapvetően a mi világunkban játszódik, tehát tökéletesen illik rá az urban fantasy címke, ami a kedvencem a fantasy fajták közül (Harry Potter örökre elvarázsolt ez ügyben). Az Anne Bishop teremtette alternatív világban Namid (egy ősi istenség) nem csak az embernek adott életet, hanem mindenféle más lénynek is. Ők a Mások (a Trónok Harcás hasonlóságot most hagyjuk), más néven a terra indigene-k, akik ugyanúgy néznek ki, mint az ember, viszont (többek közt) alakváltó képességgel is rendelkeznek, amivel az uralmuk alá tudták vonni a földeket. És nem mellékesen az embert sima ennivalónak tartják. Az emberi faj azonban leleményességének köszönhetően megtanult a Mások mellett élni, kialakítottak egy kényes egyensúlyt, amely során például technikai vívmányokat, nagyon leegyszerűsítve kényelmesebb életet kínálhattak a saját életükért cserébe. A Mások között vannak farkasok, vámpírok, hollók, sólymok és mindenféle alakváltók.
A történet főszereplője Meggie, aki kétségbeesetten menekül fogva tartói elől. Végül pont ott talál menedéket, ahol ebben a világban egyetlen másik ember sem: az Udvarban, a terra indigene teremtmények területén. Ráadásul Meggie sem egy egyszerű ember, hanem vérpróféta: cassandra sangue. Ha vére serken, próféciákat lát. Meggie-t voltaképpen rabszolgaként tartották fogva sok más vérprófétával együtt, ahol látomásaikat jó pénzért eladták. A másik főbb szereplő Simon Wolfgard, aki egy Farkas, és egyben az Udvar vezetője. Bár ösztönösen megérzi, hogy valami nincs rendben Meggie körül, úgy dönt, hogy neki adja az udvari Összekötő állást és a vele járó védelmet.
Igyekeztem nagyjából összefoglalni a teremtett világot és a történet kezdetét, de bevallom eleinte elég kaotikusnak találtam. Ahogy azonban haladtam előre a könyvben, egyre inkább rájöttem, hogy nem volt igazam. Maradtak zavaró tényezők, de összességében egy izgalmasan átgondolt világ ez, ami fokozatosan nyílik meg az olvasó előtt. És nem mellékesen Meggie sem egy kétdimenziós karakter, minden tulajdonsága, cselekvése, gondolata megalapozott. És borzasztóan érdekel, hogy mit fog az írónő a további részekben erre az alapra építeni. A Vörös betűkkel azért is olyan meggyőző első kötet, mert bevezetett egy ismeretlen világba és nem úgy csigázott fel a folytatásra, hogy alapvető információkat titkolt el. A regény végig izgalmas maradt. Hangulatilag sem lehet okom a panaszra, a komor és humoros részek jól kiegészítették egymást (a frappáns karakterek közötti interakciók a gyengéim), ill. a lendület megtartásán nagyot dobott az, hogy a különböző részekben más-más szereplők gondolatait ismerhettük meg. Érdekes volt látni Meggie a beilleszkedését a hétköznapi életbe (a vérpróféták tanórákon tanulják meg, milyen a világ, de erősen cenzúrázva) és hogy hogyan viszonyul egyik-másik terra indigene lényhez. Simon unokaöccse, Sam volt a kedvencem. A könyv első felében több különálló történetszál haladt egymás mellett, de a fináléra szépen összeért minden, aminek az egyetlen kisebb szépséghibája az volt, hogy azért nem volt akkora tétje, mint aminek eleinte tűnt, és kicsit kaotikus volt a "ki hol van és mi van vele" szintjén. De azért ahol kellett, ott rágtam a körmöm rendesen.
Meggie mellett Simon is elég jó karakterré nőtte ki magát. Elsőre miatta húztam leginkább a számat: egy Farkas, aki valamiért próbál emberként viselkedni, ezért például szemüveget visel és könyvesboltot vezet, de egyébként csak a húst látja az emberekben, Meggie-t pedig egyenesen utálja; a nőket tárgyiasító férfi mintapéldájának tűnt. Aztán megtört a jég és Simon elkezdett megváltozni. A legtöbbet ő fejlődik a regényben. Ó, és hát a könyvesboltja neve: Ordító Jó Könyvek, ami milyen menő már. A romantikus szál természetesen nem maradhatott ki, de szimpatikus volt az a húzás az írónő részéről, hogy most az otthonra találás volt a fő, nem a romantikus kavarodás. Jó volt ez így, a későbbi részekben valószínűleg úgy is a fő cselekmény mozgatórugójává válik a szerelem, lesz még idő a kifejtésére. És semmi jele nem volt egy esetleges szerelmi háromszögnek, ami szintén hatalmas pozitívum.
Természetesen sok könyv, sorozat eszembe jutott olvasás közben. A True Blood - Inni és élni hagyni adta talán magát a legjobban, de említhetem még az Anita Blake, vámpírvadász könyvsorozatot is. Volt több ismerős elem a Vörös betűkkel-ben, de épp elegendő eredeti ötlettel voltak egyensúlyozva - és hát sokkal jobban szerettem olvasni, mint akármikor a True Bloodot, Anita Blake-t és társaikat.
Folytatás biztosan lesz, mert a könyv végén már a 2. rész fülszövege és borítója fogad, alig várom. És nem szeretek borítókról sokat ömlengeni, mert nem fontos szempont nekem a könyvválasztásnál, de azért ez nagyon adja: szépen megkomponált, gyönyörű és még a történethez is passzol. Tökéletes. (Főleg, ha az eredeti angol borítót mellétesszük.)
9/10
A könyvet a Twister Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
