A romantikus irodalmat általában le szokták sajnálni, pedig ebben a műfajban is igaz az az alaptétel, hogy csak jó és rossz könyv van (na jó, van közepes is, de minek). És ez az írásmű nagyon jó. Viharsebesen bele lehet szeretni a nem túl bonyolult történetbe, olyan békebeli, de korántsem áporodott hangulat lengi be a fiatal írónő (a korabeli Bridget Jones) kalandjait, amelyet nagyon nehezünkre esik magunk mögött hagyni, miután becsuktuk ezt a lebilincselő könyvet. Egy olyan, nem is olyan régi világba repít el bennünket a szerzőpáros (Mary Ann Shaffer írta a könyvet, de betegsége miatt unokahúga fejezte be), amelyben nagyon távolinak tűnik a facebook és az okostelefon, egy valódi levélregényhez van szerencsénk, amelyben igazi érzelmek dúlnak, kerek mondatok követik egymást, nincsenek rövidítések és emojik,  nem is hiányoznak, a leírt szavaknak olyan erejük van, amely odaszögezi az olvasót a könyv elé, és addig nem nyugszik, amíg az utolsó oldalig nem ér. Egyáltalán nem szimpla kis lányregényről van szó, nagyon is komoly témát jár körbe, azt, hogy hogyan élték túl a az angol lakosok a német megszállást a második világháborúban  a Csatorna szigetekhez tartozó Guernesey-n. Sírunk, nevetünk, szurkolunk az egyre bonyolultabb szívügyekbe keveredő főhősnőnek, belefeledkezünk a romantikusan stílusos szövegbe, ámulunk és bámulunk, hogy mekkora erőt tud adni az irodalom a vészterhes időkben egy közösségnek, amelynek fel kell dolgozni a saját veszteségeit, hogy új életet tudjon kezdeni a háború borzalmai után. Erősen ajánlott darab!

1946-ban járunk, Juliet Ashton, a fiatal írónő Londoban vészelte át a második világháborút, otthonát lebombázták, most egy albérletben él, és új könyv megírásásra készül. Egy napon egy különös levelet kap Dawsey Adams-től, a Guernsey-ben élő farmertől, akivel hamar megtalálják a közös hangot, és levelezni kezdenek egymással. Az írónő megismeri a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság történetét, amelynek tagjaival szintén hamar levélbarátságba keveredik. Végül elmegy a szigetre, ahol lassan, de biztosan megtalálja a helyét...

London bombázásáról sokat tudunk, a Csatorna-szigetek német megszállásáról annál kevesebbet, mégsem csak üres történelmi tablóhoz van szerencsénk. A második világháború szörnyűségeit már rengeteg könyvből és filmből ismerjük, mégis tud újat mondani a szerzőpáros, ugyanis olyannyira emberközpontúan és szívhez szólóan mesélik el a történetet, hogy teljes mértékben át tudjuk érezni, hogyan élték meg a szereplők a fájdalmas eseményeket, mennyire fontos volt a túlélésben az olvasókör, amely egyben tudta tartani kis közösségüket. A levélregény formája romantikus színezetet ad az amúgy egyátlalán nem habos-babos történetnek, és lehetőséget ad a szerzőknek arra, hogy több szereplő szempontjából is elmeséljék az eseményeket, amelyek több szálon futnak, hogy aztán a végén szépen összeérjenek. Egyetlen hibája van ennek a kiváló könyvnek: kicsit elnagyolt lett a vége, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Mary Ann Shaffer szerkesztőként, könyvtárosként és könyvesbolti eladóként dolgozott, ezért nyilván az itt szerzett élményeit építette bele a regénybe, amelynek gyakorlatilag minden oldalán van egy olyan hétköznapi bölcsesség, amelytől simán padlót lehet fogni (az én kedvencem: "Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat."). Nincsenek nagy szavak ebben a zseniális kis könyvben, egy hétköznapi történetet mesél el annyira lenyűgöző stílusban, hogy képtelenség letenni. A főhősnő időnként tényleg nagyon hasonlít Bridget Jones-ra, dübörögnek az érzelmei, két férfi között kell választania, csak ő jóval megfontoltabb a kissé bohó szinglikirálynőnél. Az ízig-vérig modern londoni lány egy falusias környezetben találja meg végül saját magát és természetesen az igazi szerelemet (annyira kár azért a nem kicsit cukormázas befejezésért), de addig még rengetegszer veszünk el örömmel a levelekben és minden vágyunk, hogy mi is tagok lehessünk a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságban, vagyis teljes mértékben beleéljük magunkat a történetbe, amelynek megvannak a mélységei, de azért nem fekszi meg a gyomrot, a hangsúly a szórakoztatáson van, ez egy minőségi romantikus regény, amelyet kár lenne kihagyni az életünkből.

Megveszekedett könyvmolyként nyilván nem hagyott hidegen az sem, hogy mennyire áradt a könyvek és az irodalom szerete a sorokból, és mennyire mélyen hitt az írónő abban, hogy a művészet igenis fel tudja emelni a lelket, és vigaszt tud nyújtani egy borzalmas korszakban, hiszen egy háborút túlélni borzalmas dolog, ha nincs mibe kapaszkodni, könnyen elkorcsosulhat az emberi lélek. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság (amely egyébként azért alapult, hogy ne bukjanak le a németek előtt a tagok, hogy a tudtuk nélkül levágtak egy malacot és jóízűen elfogyasztották) tagjait összekovácsolták a rendszeresen megtartott irodalmi estek, szövetségük olyan erős volt, hogy együtt neveltek fel egy árvaságra jutott kislányt, és életre szóló barátságot kötöttek. Juliet-et teljesen lenyűgözte a belőlük áradó végtelen nyugalom és otthonosság, nem véletlen, hogy végül közöttük találta meg a lelki békéjét és kezdte újra az életét.

Lány létemre alapvetően nem vagyok oda a romantikus könyvekért (a drámákat szeretem), de ezt a darabot határozottan imádtam, ittam minden sorát, annyira lenyűgöző a stílusa, és pozitív energiákat tud sugározni (annak ellenére, hogy nagyon szomorú dolgokról is szól), hogy simán fel tud dobni egy rossz napot, és a rémes téli időjárást is el tudja feledtetni, mert felmelegíti a lelket, és erre nagyon kevés alkotás képes, kivételes darab!

9/10