Elillanó órák. Egyetlen napba sűrített élet, lehelletfinom érzékenységgel megírva. Bevallom, tartottam ettől a könyvtől, hiszen hiába klasszikus, mégiscsak eltelt 100 év a megjelenése óta, minden valószínűség szerint lassú lesz a cselekménye, mégis miről fog szólni? Egyszerűen az életről. Egyrészt megismerhetjük a 100 évvel ezelőtti Londont, másrészt pedig betekintést nyerhetünk egy felső-középosztálybeli hölgy mindennapjaiba. Mai szemmel nézve nem kicsit tűnik unalmasnak az élete, de Mrs. Dalloway látszólagos középszere valójában mindannyiunk mindennapjai. Mert eliramlik az ifjúság, jönnek a 40-es, sőt az 50-es évek és egyszer csak rádöbbenünk arra, hogy kezdünk megöregedni. Már nem fogjuk megírni életünk főművét, nem alkotunk igazából kiemelkedőt és egyáltalán, hova tűntünk mi magunk, mi lett a lázas fiatalságból? Nem jó dolog szembenézni ezekkel a tényekkel, és nagyon be kell lassulni a rohanó hétköznapokon ahhoz, hogy ezt végig tudjuk gondolni és szembe tudjunk nézni vele, és erre tökéletesen megfelelő ez a regény. Mert itt tényleg nem történik látszólag semmi, nagyon be kell húzni a féket a mindennapi hajtásban ahhoz, hogy bele tudjunk merülni, és élvezni tudjuk azt a hihetetlen eleganciát, amivel íródott. Mert nagyon különleges stílusa van ennek az alkotásnak, egy végtelen gondolatfolyam, amelyet elég nehéz követni, sok ember élete kapcsolódik össze Mrs. Dalloway-en keresztül, akinek nem csak a jelenét ismerhetjük meg, hanem a múltját is. Eltöprenghetünk az élet nagy kérdésein, úgymint szerelem, házasság, döntések és beleringathatjuk magunkat egy régen letűnt korszakba. Időnként érdemes megállni és elolvasni egy ilyen időtlen klasszikust, mert nagyon sokat megtudhatunk általa saját magunkról. Furcsa volt kilépni egy időre a mai világból, de megérte, mert hatalmas élményt adott.
Mrs. Dalloway egy szép júniusi napon estélyt rendez, és úgy dönt, hogy ő maga megy el virágot venni a nagy eseményhez. Miközben halad előre a nap, megismerhetjük a családját, a barátait, és egy teljesen ismeretlen fiatalember tragikus sorsába is bepillantást nyerünk, hogy aztán a szálak az estélyen érjenek össze...
Az Aranylétrás könyvekre érdemes odafigyelni. A Libertine könyvkiadó sorozata egyrészt gyönyörű, másrészt pedig igazi klasszikusokat rejt. Az első rész Szerb Antal: A Pendragon legenda című könyve volt, most pedig már a második részhez érkeztünk, amely ismét nem okozott csalódást. Jómagam még nem olvastam Virgina Woolf-tól, ezért nagyon kíváncsian fogtam a kezembe ezt a gyönyörűséges kötetet, amelynek igényes kivitele azonnal elvarázsolt. Nem fogok hazudni, nem fogott meg azonnal a regény, kellett egy kis idő, amíg megérkeztem a történetbe, mert ehhez bizony valóban be kellett lassulni. ami nem ment egyik percről a másikra. Aztán amikor sikerült felvenni a ritmust, egyrészt sokkal gyorsabban fogytak az oldalak, másrészt pedig elkezdett bűvkörébe vonni a szerző. Nagyon jó volt egy olyan korszakba kirándulni, amikor még másként járt az idő, senki sem rohant sehová, az életnek megvolt a maga ritmusa. Habár mai szemmel nézve ez egy kicsit unalmasnak tűnhet, valójában rengeteg szépséget rejtett, csak meg kell tudni látni. Mert milyen gyönyörű volt akkor egy ház, mennyi virág volt mindenütt, milyen szép volt a berendezés, milyen elegáns volt az összhatás. Természetesen megvolt ennek az időszaknak is a sötét vonása, amelyet leginkább egy háborús szörnyűségeket átélt fiatalember sorsán keresztül ismerhetünk meg. Akkor sem volt könnyebb az élet, egyszerűen csak más, amelyet érdemes megismerni.
Mrs. Dalloway - ben igazából semmilyen különleges nincs, saját korában ő egy átlagos háziasszony, mégis van körülötte egy olyan családi és baráti háló, amely érdekesnek tartja, és ezáltal kiemelkedik a szürke tömegből a saját kis buborékjában élve. És nem ez a legfontosabb mindannyiunk számára, hogy a családunk és a barátaink számára fontosak legyünk? Mert rövid az élet, gyorsan véget ér az ifjúság, és egy nap rádöbbenünk, hogy megöregedtünk, és nem értük el fiatalkori céljainkat és akkor kell egy kör, ami megtart, és akikkel őszintén beszélhetünk saját magunkról és új célokat tűzhetünk ki magunknak a segítségükkel. Mert az öregedés nem azt jelenti, hogy végképp le kell engedni a rolót, egyszerűen csak újra meg kell találnunk saját magunkat, és az élet megint szép lesz. Persze ezt könnyű mondani, annál nehezebb megélni, ezért jó, hogy íródtak ilyen könyvek, amelyek segítenek végiggondolni bizonyos életkorokban a valóban fontos kérdéseket. Nyilván ehhez az is kell, hogy jó időben találjon meg a történet, jó klasszikusként valószínűleg mindenki mást lát meg benne, nekem most ez volt a fontos, így tudtam kapcsolódni a történethez.
A maga korában valószínűleg nagyon felkavaró lehetett, hogy nem csak férfiak, hanem nők közötti szerelemről is ír a szerző, de ezt olyan finoman és elegánsan teszi, hogy egyáltalán nem ízléstelen. Egyáltalán az elegancia a kulcsszó, amely áthatja ezt a könyvet. Valójában nincs sok cselekménye, de annál sokrétegűbb a mondanivalója, a karakterei is mélyek, és nagyon jól megírtak, ezért nagyon könnyen bele lehet feledkezni a nyelvezetébe. Téli bekuckózáshoz tökéletes választás, tölteni kell hozzá egy jó teát, ki kell kapcsolni a külvilágot, és hagyni kell, hogy végigáramoljon rajtunk a történet. Nem a könnyen fogyasztható kategória, de érdemes rászánni az időt és az energiát, mert sokat tud adni, át tudja mosni a lelket, mint minden klasszikus, még akkor is, ha akadnak benne üresjáratok és nem könnyű követni az összemosódó cselekményszálakat. Érdemes adni neki egy esélyt.
8/10
A könyvet a Libertine kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
