Muszáj egy kis múltidézéssel indítanom. Talán öt-hat éves lehettem, vagy kicsit idősebb, amikor unokatestvéremékkel már nagyban próbálkoztunk megnézni olyan filmeket, amelyeket a legkevésbé sem a korosztályunknak szántak. Nem igazán emlékszem már, hogy melyek voltak ezek az alkotások, egyetlen kivétel van: a Hullajó! Sokáig nem jutottam tovább az első perceknél. Peter Jackson művének bizarr kezdő képsorai valahogy mindig elrettentettek, de gyerekként ez nem túl meglepő. Hiába horrorvígjáték a film, ha ez nem igazán esik le a befogadó félnek, s csak a kultikus 'Zingaya!" kiáltás, a csonkolások és a menetrendszerűen érkező, abszurd, kissé felkavaró képsorok maradnak meg benne. Szóval, érnem kellett egy kicsit. És amikor ez megtörtént, egy életre beleszerettem Jackson életművének legjobb darabjába.
Mielőtt A Gyűrűk Ura trilógia rendezője megadta magát a mainstream világnak (urambocsá' felnőtt) egy igazi őrült volt. Olyan lökött alak, akit nem volt érdemes intézménybe zárni, mert a személyzetből és a betegekből is kihozta volna a totál elmeháborodottat. Én legalábbis így képzelem el a fiatal Peter Jacksont 2016-ban, 24 évvel azután, hogy a világra szabadította minden idők legjobb és talán legvéresebb horrorvígjátékát, a Hullajó!-t. A mostani újranézés során érett meg bennem a gondolat, hogy ha a film megjelenése után többé nem csináltak volna hasonló témájú, műfajú alkotást, akkor sem lenne oka panaszra a mozibuziknak. Egyszerűen ennyire jó, ennyire gátlástalan ez az új-zélandi vérfürdő. Az alapok amúgy egyszerűek. Egy szumátrai patkánymajom (amelynek már az eredettörténete is megérne egy külön elemzést, vagy egy stop-motion rövidfilmet) megharapja Lionel édesanyját. Lionel a film főszereplője, említett őse meg egy őt elnyomó, undorító hárpia. A mama terrorja alatt szenvedő, teszetosza srác otthon próbálja meg kikúrálni a házisárkányt, de az rövid úton agyhalott zombivá változik és rohadni kezd. Lionel egyre mélyebbre merül a fekáliában, nemsokára már a város több fontos tagja is a pincéjébe kerül... Természetesen holtan. Vagy félholtan. Hiszen mozognak és néha beszélnek is, arról már nem is beszélve, hogy a pap és a nővérke még egy zombibabát is összehoznak poshadó unalmukban. Van amúgy szerelmes szál is a filmben, szóval akár barátnővel is meg lehet nézni. Ha kellően nyitott a hülyeségre a hölgy. Talán. És most nem nézek gonosz vigyorral. Tényleg.
- Your mother ate my dog!
- Not all of it.
Szóval, milyen a film humora? Sötét, véres, abszurd, tele fizikai poénokkal, idézhető egysorosokkal. A fenti kép, illetve az idézet ('Az anyád megette a kutyámat! - Nem az egészet.") egészen jól megmutatja az esszenciáját a Hullajó! -nak. Jackson filozófiája az lehetett, hogy nincsen elég beteg ötlet, amit ne bírna el a filmvászon, s ehhez tartotta is magát. Ráadásul nem fogta vissza magát egy pillanatra sem. Ó, nem! A kutyaevős jelenet nagyjából minden más alkotásban képen kívül történt volna meg, néhány képi utalással, talán a verbális poént még bevállalták volna a készítők. Itt a rendező azonban ráérősen elidőzik a tetemet az anyja pofájából kihúzó Lionelen. Ez egy ilyen film. Bírni kell a gusztustalanságát, az abszurd 'öncélúságát". Ha ez megvan, akkor viszont nincs gátja a magas fokú szórakoztatásnak. Csak úgy sorjáznak a kiváló poénok és Jackson egyre csak fokozza a fokozhatatlant: aki egyszer látta a Hullajó! fináléját, soha nem felejti. Van karakter, aki jóízűen csócsál egy leszakadt fület. Van vagy tizenkettő jelenet, amelyben minden úszik a testnedvekben és a vérben. Van egy pár perces rész, amikor a zombibabát sétálni viszi Lionel, és ez nem sül el jól. A végletekig van húzva minden, s mégis, soha nem éreztem azt, hogy kifolyna az irányítás a direktor kezéből. P.J. tehetsége átüt a képsorokon: az ilyen vércunamikat levezényelni és egyben tartani hatalmas rátermettség kell. Nem könnyű műfaj ez (sem). Ilyen magas szinten csinálni meg... Parádés! És annyira örülök, hogy a film mentes minden politikai korrektségtől!
That's my mother you're pissing on.
Ami miatt még maximális tisztelettel adózom a készítők előtt, az a bábok minősége, a praktikus effektek, a stop-motion fantasztikus felhasználása. Hatalmas munka lehetett ezt így összerakni, 24 év elteltével pedig ad egy különleges bájt a filmnek a sok kissé idejétmúlt, mégis abszolút tetszetős megoldás.
A Hullajó! egyébként nem félelmetes darab. Bár ahogy írtam, gyerekkoromban a frász kerülgetett tőle, érettebb fejjel azért könnyedén észrevehető, hogy Jackson célja nem a paráztatás, hanem a nevettetés. A horrorelemeket szinte csak arra használja, hogy megkacagtassa a hozzá hasonlóan kissé lökött nézőt. A sok gusztustalanság, több száz liternyi vér és a szinte másodpercenként érkező gegek mellett azonban van még egy kellemes tulajdonsága a filmnek. Ez pedig Lionel jellemfejlődése, aki pipogya, terror alatt lévő alakból a befejezésre menő hősfigura lesz, aki elsétál az éjszakában a nővel, szíve választottjával. Kiírtja a zombikat, leszámol az anyja elnyomásával, újjászületik. Képletesen, illetve szó szerint is, hiszen a fináléban van egy abszurd-szülés jelenet is.
They're not dead exactly, they're just... sort of rotting.
A Hullajó! hű tehát a címéhez. Tényleg hullajó! A film a csúcsra járatja a gusztustalanság esztétikáját, ez a testnedvek paradicsoma, a viccesre faragott erőszak magasiskolája, a mozgóképes őrület egyik legszerethetőbb példánya. Szeretem, mert egy pillanatra sem veszem komolyan. A maga kategóriájában osztályelső Jackson műve, és tökéletesen érthető, hogy miért vált kultfilmmé és hivatkozási alappá. Ki mondta, hogy szarból nem lehet várat építeni? Tévedett!
10/10
