Egy fantasy mind fölött. Ez volt Peter Jackson filmje a bemutatója idején. Ma már, amikor gyakorlatilag minden hétre jut egy bemutató a műfajból, el sem lehet képzelni, mekkora őrületet váltott ki ez az alkotás akkoriban. A kis tatabányai moziban - hol volt még akkor a 3D! - rengetegszer megnéztem egykoron, annyira lenyűgözött az akkoriban hihetetlen látvány, azonnal rabul ejtett Tolkien filmvászonra álmodott tündérmeséje. Azon melegében neki is estem a könyvnek, de ez óriási hiba volt, a grandiózus mozi után könyvmoly létemre nagyon unalmasnak találtam a történetet, akkor félretettem, és csak most, sok év múlva olvastam végig. Miközben peregtek a lapok a kezem között - mert én bizony nem veszek a kezembe e-book-ot! - , a szemem előtt megjelentek a film jelenetei is, ezért nem volt kérdés, hogy amint végeztem a könyvvel, azonnal újrázom ifjabb éveimnek nagy kedvencét. Régen láttam, ezért sikerült újra rácsodálkoznom arra, hogy milyen zseniális alkotásról van szó, ennyi év után sem csökkent a varázsa, habár az effekteken már kicsit fogott az idő, de nem annyira, hogy bármennyit is zavarjon bennünket a szórakozásban. Kalandra fel, kezdődik a Gyűrűhordozó életének nagy utazása, amelytől Középfölde és Tolkien álomvilágának a jövője függ!

Nagy az izgalom az amúgy békés Megyében. Zsákos Bilbó (Ian Holm) 111. születésnapját ünneplik. Erre az alkalomra érkezik régi barátja, a szürke mágus, Gandalf (Ian McKellen), akit nagy örömmel üdvözöl Bilbó unokaöccse, fogadott fia, Frodo (Elijah Wood). Azonban nem sokáig tart az idill, mert hamarosan kiderül, hogy az ifjú hobbitra Bilbó által hagyományozott értéktárgyak között megtalálható az Egy Gyűrű is, amelynek ura, Szauron újra erőre kapott, és sötétségbe borítja világot, hacsak nem viszik el a gyűrűt a Végzet hegyére, és nem vetik bele az izzó tűzbe, melyből született. Az idő sürget, így Frodó és társai elindulnak a gyötrelmesen nehéz úton...

Peter Jackson életének főműve a Gyűrűk ura trilógia, de ezt az első film bemutatója idején természetesen még senki sem tudta. Habár rengeteg effektet használtak az alkotók, Új-Zéland gyönyörű tájai - na és a kiváló operatőri  munka - rengeteg tettek hozzá ahhoz, hogy a nézők hagyják magukat elvarázsolni, boldog mosollyal arcukon merüljenek el a Tolkien teremtette mesevilágban. A 600 oldalas könyv kiváló alapanyag volt - jól megírt karakterek, fordulatos történet, izgalmas kalandok, na és persze egy jól kidolgozott mitológia - , szerencsére volt annyi esze a kiwi Spielbergnek, hogy csak annyit változtasson rajta, amennyi a műfaji különbségek miatt szükséges volt (Arwen helyettesít több tündét is, kimaradt Bombadil Toma, az utazás idejét lerövidítették, Frodó nem 50 éves, hanem sokkal fiatalabb stb.). 

Az első részben még nem az akciójelenetek dominálnak, hiszen az volt a cél, hogy megismerjük és megkedveljük a karaktereket. Rögtön a film elején kapunk egy rövid, de velős helyzetképet a világról, amely körülveszi hőseinket. Egyszer régen már legyőzték a Gonoszt, de nem pusztították el, mindenki belekényelmesedett a nyugalomba, így lassan, de biztosan visszanyerte az erejét, és most bizony már tényleg komoly problémákkal kell szembenézniük a jó oldalon álló erőknek. A számuk sajnos nagyon megfogyatkozott, a tündéknek, a törpöknek és az embereknek össze kell fogniuk, hogy az Egy Gyűrű elpusztításával véglegesen legyőzzék a rájuk vetülő sötét árnyat. Mégsem közülük kerül ki a Gyűrűhordozó, hanem a hobbitok nagyon is békés népéből, Frodóra vár a hőst próbáló feladat. Segítőket kap a végrehajtáshoz, 8 útitárssal vág neki a hosszú útnak: 3 hobbit - köztük legjobb barátja, Csavardi Samu - , Legolas, az erdőtünde, Gimli, a törp, Gandalf, a bölcs mágus, és két ember:  Vándor, a titokzatos kósza és Boromír, Gondor helytartójának fia. Az ellenség sem tétlenkedik, a sötét oldal főszereplőit is megismerjük, alakul a Tolkien-saga.

Annak ellenére nem unatkozunk egyetlen percre sem, hogy a 3 órás játékidőben túlságosan sok minden nem történik még. A látvány még mai szemmel nézve is lenyűgöző, de önmagában nem lett volna képes arra, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ehhez kellett a jól felépített történetmesélés, a feszes vágás, és a zseniális zene, (Howard Shore főleg akkor brillírozott, amikor a gonoszok által okozott feszültséget kellett kihangsúlyozni, de azonnal a film jut eszünkbe, ha megszólal néhány taktus az általa komponált muzsikából), amely Oscar-t ért, méltán. Nem véletlenül honorálta  ezen kívül az Akadémia a maszkokat, az operatőri munkát, és az effekteket, valóban egyedülálló volt a végeredmény, minden túlzás nélkül mozitörténelmet írtak Jackson-ék a fantasy műfajában. Komolyan vették a Tolkien-mesét, egy felnőtteknek is szóló látványos kalandfilmet készítettek belőle, amelyben dübörögtek az érzelmek, peregtek az események, jól forgatták a kardot, dögösen fogták a fejszét és húzták az íjat a szereplők, és akkor a mágiáról, valamint a tündékről még egyetlen szót sem ejtettem. Fontos megjegyezni, hogy a halhatatlan szereplők nem halandzsáztak, Tolkien valóban megalkotta a tünde-nyelvet (ami valószínűleg szakmai ártalom lehetett a számára, hiszen civilben nyelvészprofesszor volt). Összességében nagyon jól kezdődtek a kalandok, az egyetlen motívum, amelyet fel tudok róni Jackson-nak az az, hogy eléggé súlytalan lett a befejezés, hiányzott az igazi katarzis (mentségére legyen szólva, hogy ennek oka az volt, hogy hű maradt a könyvhöz).

Többen is életük szerepét játszották a szereplők közül a filmben. Elijah Wood arra született, hogy eljátssza Frodót (ráadásul úgy látszik, hatott rá a gyűrű varászereje, nem sokat változott a külseje a film bemutatója óta), ártatlan kék szemében ott csillogott a Megye minden naivitása. Sean Astin Csavardi Samuként teljesen hiteles, Sean Bean szokásához híven nagyon látványosan halálozott el, Viggo Mortensen eszményi kalandhős volt (kedvenc jelentem, amikor lassítva száll szembe az orkokkal az erdőben), Ian McKellen simán zseniálisan alakította Gandalfot, akárcsak Cate Blanchett Galadrielt, John Rhys-Davies vitézül törpködött, Liv Tyler szép volt, Hugo Weaving méltóságteljes Elrondjét élmény nézni, mellettük még Orlando Bloom gyengus Legolas-a is belefért.

Peter Jakson gigászi feladatot vállalt magára a trilógia filmre vitelével, de az eredmény őt igazolta. A sors fintora, hogy bilincsbe is zárta a karrierjét a gigasiker, bárki másnak elnézték volna A hobbit-filmeket, de tőle mindenki - velem együtt - azt a csodát várta, amelyet egykoron már megkaptunk tőle. De a filmvilág közben megváltozott, az effekteknél már valóban a csillagos ég a határ, és mivel az előzményfilm pénzügyi okok miatt rétestészta hosszúra nyúlt, nagyon nehéz lesz rávenni a Tolkien-örökösöket arra, hogy a Szilmarilokat is filmre vigye az új-zélandi rendező. De ne foglalkozzunk most a nem túl dicső jelennel, inkább örüljünk annak, hogy ha nem is mostanában, de megszületett ez a kiváló film, amely azonnal elvarázsolta a nézőket, akik alig várták már a folytatást.

Erősen kezdett a trilógia, Tolkien mesevilágát Jackson lélegzetelállítóan vitte filmvászonra, kötelező darab!

9/10

A Gyűrűk Ura: A gyűrű szövetsége teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán