FilmBaráth kritikáját itt olvashatjátok
Nehéz érdemben újat mondani egy olyan műről, amelyet szinte elsőként sorolnak, ha mozgóképes mérföldkövekről kell beszélni, és ennek megfelelően valószínűleg milliónyi publikáció tárgya volt már. Könnyű dolgom lenne, ha - mint sok más esetben - azt mondhatnám, hogy jogtalanul, de nyilván nem tölthetné be ezt a státuszt, ha egy színvonaltalan, rosszul öregedő produkcióról lenne szó. Azonban az mindenképpen megfontolásra érdemes, hogy hogyan és mitől működik ennyire ez a darab.
A Casablanca tehát még 70 év távlatából is egy abszolút fogyasztható és működőképes film, erről Curtiz (Kertész Mihály) felesleges manírokat nélkülöző stílusa, letisztult kameramozgásai, akkoriban már-már forradalminak számító történetmesélése és színészvezetése gondoskodnak. A technikai könnyedsége mellett ugyanis az is figyelemre méltó az alkotásban, ahogyan a forgatókönyv a figurákat, karakteríveket és a belőlük fakadó gondolatiságot felépíti: miközben a kortársak többsége ma már iszonyatosan szájbarágósnak és teátrálisnak tűnik, és tölteléksnittekkel pótolják a tartalmat, a Casablanca éppen, hogy egy sűrített élménynek tűnik. Ugyan itt is színdarabokhoz mérhetően dialógusközpontú műről van szó, a rendezés rengeteg nonverbális elemmel egészíti ki ezeket, tovább bővítve és mélyítve a tartalmat. Nem véletlenül emeli ki mindenki szinte kivétel nélkül zenés jeleneteket, de annak a rajongónak is igaza volt, aki úgy írta le kedvencét, hogy "minden egyes megtekintés alkalmával talál benne valami új gesztust, tekintetet, ami gazdagítja az élményt".
Viszont a Casablanca korszakossága szerintem nem feltétlenül ennek tudható be: abban paradox módon egyszerre játszik szerepet az, hogy jó időzítéssel, ugyanakkor kellően időtálló mondanivalóval született meg. Nem kell mélyre ásni, hogy megértsük, miért arathatott annak idején ekkora sikert ez a mű: szinte tökéletesen az USA hadba lépésére időzítve fogalmazta meg nézői számára a döntési mögött álló elveket és érveket, kortalan értékeken keresztül mutatva be a Szövetséges oldal felsőbbrendűségét. Ugyanakkor Casablanca a tökéletes ideológiai illesztés helyett az erkölcsi mondanivalóra fókuszál, és ennek köszönheti azt, hogy (szemben a másik oldal propagandafilmjeivel) gyakorlatilag tényleges propagandaeszközök nélkül képes átadni hitvallását - és természetesen azt is, hogy még évtizedek múltán is releváns gondolatokkal szolgál.
Ebből adódik az a furcsaság, hogy miközben hagyományosan a romantikus filmek műfaja felől szokás megközelíteni a Casablancát, valójában éppen ez a motívum van benne a legfelületesebben kidolgozva. Ahogy Ilsa és Rick sem mond semmit egymásnak közös múltjukról, úgy mi is kénytelenek vagyunk beérni egy-két jelenettel kapcsolatuk hátteréről, és a jelen idősíkjában sem szentel sők időt a forgatókönyv az ő románcuknak. (A vívódás alapján képező háromszög Ilsa és Victor közötti oldala pedig egyenesen láthatatlan.) Ez valószínűleg szándékos is, hiszen a romantikus szál jóformán csak adalék, a befogadást könnyítő máz a forgatókönyv alapjait képező háborús krimi-thrilleren, amellyel az élmény nemcsak szó szerint, hanem átvitt értelemben is egy fokkal romantikusabbá válik, az üzenet pedig észérvekből érzelmekké.
Azonban éppen az ilyen kiegyensúlyozatlanságok, toldások jelzik, hogy a Casablanca bár valóban egy kiváló film, messze nem hibátlan, és hiába múlta felül jócskán kortársait, a 30-40 évvel későbbi darabokhoz képest érződik rajta valamennyi kiforratlanság. Ugyanakkor szerencsére nem tartozik azok közé a művek közé, amelyeket ez jelentősen hátráltatna abban, hogy ma is átadják üzenetüket.
8/10
A Casablanca teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
