A jó mese arról ismerszik meg, hogy magába szippant és elvisz egy olyan álomvilágba, ahonnan nagyon nem akaródzik eljönnie az olvasónak, mert otthonosan érzi magát benne. Roald Dahl könyve pontosan ilyen: már az első oldalon tudjuk, hogy le nem tesszük ezt a nem túl vastag kötetet addig, amíg meg nem tudjuk, hogyan vonják ki a forgalomból az emberbabokat fogyasztó óriásokat a főszereplők, Sophie, az árva kislány és HABÓ, a Hatalmagos Azonáltal Barátságos Óriás. Minden elismerésem a fordítóé, Nagy Sándoré, aki valami hihetelen szómágiát hajtott végre, melynek eredményeként rettentően mulatságosak és nagyon szellemesek lettek HABÓ nem kicsit nyakatekert mondatai (csak egy példa: "Tele van a te fejed sanyarú pákosztával!"). Nőiesen bevallom, nem volt még eddig szerencsém ehhez az alkotáshoz, Spielberg moziváltozatának megtekintése során szerettem bele ebbe a bájos történetbe, olyannyira, hogy minden más olvasmánytervet félrettem, és belevettem magam Roald Dahl meséjébe. Együltő helyemben olvastam végig, és minden egyes sorát imádtam! Fantasztikusan szívmelengető, fantáziadús és szeretnivaló könyv, aki még nem olvasta, nagyon sürgősen pótolja!

A boszorkányok óráján Sophie az árva kislány nem tud ellenállni a kíváncsiságnak, és kihajol az ablakon. Legmélyebb döbbenetére egy óriást lát, aki szintén észreveszi őt, elrabolja és magával viszi az óriások országába. Szerencsére gyorsan kiderül, hogy egy barátságos óriásról van szó, aki orrborkán kívül semmi mást nem fogyaszt, azonban a többiek sajnos annál több emberbabot tömnek magukba, főleg gyerekeket. Ezt az újdonsült barátok nem hagyhatják annyiban, az angol királynőig is elmennek, hogy megszabaduljanak tőlük...

Roald Dahl (1915-1990) norvég származású angol író, akinek a felnőttek a Meghökkentő meséket köszönhetik, a gyerekek pedig olyan klasszikusokat, mint pl. a Charlie és a csokigyár. Emberünk ifjan erősen kalandvágyó alkat volt, bejárta Afrikát, nem mellesleg háborús hős volt, pilótaként szolgálta a hazáját, amíg egy fejsérülés miatt le nem kellett szerelnie. A háború után légiattasé helyettesként dolgozott, majd átnyergelt az írásra, hatalmas sikerrel. Az óriásban kicsit magát írta meg (193 centiméterre nőtt), és ha jobban odafigyelünk, a mesében elmondta nekünk, hogy a gyilkosság milyen szörnyű bűn (a háborús élmények hatása letagadhatatlan), a békénél semmi sem lehet fontosabb.

HABÓ nem hétköznapi óriás, nemcsak emberbab-vega (kizárólag az undorító zöldséget, az orrborkát fogyasztja, mert nem hajlandó emberhúst enni, és azon kívül csak ez egyetlen ehető dolog az óriások országában), a munkája is varázslatos: álmokat fog el, és teszi szebbé velük a gyerekek életét. Hát lehet nem szeretni ezt a különleges lényt, aki nem pusztít, mint a többiek, hanem építi a gyerekek lelkét? A sorsa ezen jótéteményekért cserébe folyamatos megalázás, gúny és megvetés, de ez őt nem érdekli, a saját értékrendje szerint él. Azonban csak akkor lép ki a passzivitásból, amikor a cserfes kislány rábéreszti arra, hogy nem lehet tovább tűrni azt, hogy az óriások gyerekeket öljenek és egyenek. Sophie személyében végre lesz egy igazi barátja, aki elfogadja olyannak, amilyen, a maga csavaros szójárásával együtt. Ketten együtt kifundálják, hogyan vehetik rá a királynőt arra, hogy segítsen, és ahogyan az a mesékben illendő, a happy end nem marad el.

Minden jó mese mélyén ott bújdokol az erkölcsi tanulság, amely jelen esetben az, hogy embert ölni halálos bűn, valamint az, hogy minden körülmények között meg kell őriznünk magunkat olyannak, amilyennek a saját értékrendünk szerint lennünk kell, saját magunknak kell megfelelnünk, nem másoknak. Az álmok gyönyörűek, és minden gyerek akkor lesz boldog, ha szépet álmodik, mert ő a remény egy szebb, jobb világra, ezért különösen oda kell figyelni a kis lelkére. Ha egy kicsit maibb mondanivalót keresünk, az emberbabevő óriások nem mások, mint a modern világ, amely embertelen ridegségével felfalja a lelket, és nagyon kellenek az igazi mesék, amelyek meg tudják őrizni azt a belső szépséget, amely nélkül semmit sem ér a világ, hívhatjuk őket álomnak is, de belső békének is, kinek mi tetszik.

Felnőtt fejjel viszonylag ritkán esik meg az ember lányával, hogy hangosan kacagva olvasson fel saját magának (most mit tegyek, ha éppen senki sem volt a szobában) egy-egy mondatot többször is egy mesekönyvből, csillogó szemekkel falja a betűket, és annak ellenére szurkoljon teljes szívéből Sophie-nak és az óriásnak, hogy előtte nem sokkal a moziban már megismerte a történetet. Roadl Dahl könyvét olvasni igazi élmény, másodperceken belül el lehet merülni ebben a varázslatos álomvilágban, amelyből azonban nem hiányzik a gonoszság és a szomorúság sem, vagyis nem a gügyögős fajtájú mese, inkább az okosan tanító. Kötelező darab!

10/10

A könyvet a Kolibri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.