+1. A rajongó
Némiképp a poszt témájából is adódik, hogy önmagában is rettentően káros, hogy egyes néptömegek az interneten egyfajta virtuális aknamezőként funkcionálnak, arra várva, hogy célkeresztbe vegyék azt, aki nincs annyira megszállottan oda egy filmért, mint ők maguk. Akármi is legyen téma, ez a hozzáállás garancia a konkrét művel kapcsolatos érdemi vita megölésére, barátságokat szétszakító közösségi média-interakciókra, és cyberbullyingba forduló keresztes hadjáratokra. Azonban sok esetben a rajongást még sikerül azt erősen súlyosbító komplexusokkal kiegészíteni, következzen tehát a 10 típus, akik még az átlag fannál is elvetemültebbek:
10. A Twilight/Szürke50árnyalata stb. rajongója
Az egyik legártatlanabb rajongófajta, lévén, hogy a könyvek közül mindig csak a Cosmoban ajánlott darabokat olvassa, és a mozikat is hasonló gyakorisággal látogatja. Így feltűnése meglehetősen kiszámítható, ráadásul többnyire ritka, hiszen a valódi filmrajongókhoz képest gyakorlatilag egy párhuzamos univerzumban él. Működésének egyetlen áldozata a vele párkapcsolatban élő férfi, aki kénytelen két órát egy mozgóképes hulladék hatása alatt eltölteni, majd utána az azzal kapcsolatos ömlengést hallgatni, miközben azt forralja, hogyan fogja bosszúból elrángatni szíve választottját a következő Expendables-re.
9. A groupie
Annyival bonyolultabb egy átlagos rajongónál, hogy ő már nem konkrét műveket, hanem (részben azokból is kiindulva) bizonyos alkotókat imád feltétel nélkül. Ez akkor válik igazán látványossá, amikor a szóban forgó író vagy rendező egyre hullámzóbb színvonalú műveket kezd el gyártani, a groupie pedig egyre kifacsartabb logikával kénytelen érvelést gyártani előre meghatározott tételéhez, miszerint kedvenc alkotója továbbra is zseniális. (Az érvelés minősége változhat annak függvényében, hogy a groupie mennyire sznob, de a gondolkodás nagyjából hasonló.) A típus valódi súlyossága azonban nem ebben rejlik, hanem hogy a kialakított logikáját minden létező fórumon prezentálja hőse védelmében, szent harcként fogva fel kedvence alkotói tökéletességének bebizonyítását.
8. Az anti-sznob
Rengeteg ember van, aki szívesen ül be egy Halálos iramban vagy - horribile dictu - egy Transformers-filmre, és még azt is felvállalja, ha ez tetszett neki. Az anti-sznobnak viszont senki nem szólt, hogy a "bűnös élvezet" kifejezés első felét nem kell komolyan venni, és benne komoly kisebbrendűségi érzéseket kelt, hogy erősen lenézett darabokat részesít előnyben. Ennek folyományaként pedig minden fórumon heves vitákba bonyolódik, amelyeken keresztül azt próbálja igazolni, hogy mindenki egy irreális motivációkkal rendelkező sznob, aki nála többet vár el egy filmtől. Legfőbb ismertetőjele, hogy összemossa a szórakoztató szándékot az igénytelenséggel, ezzel söpörve le a kedvenceit érő kritikákat az asztalról.
7. Az adaptált mű rajongója
Általában eredetileg egy képregény, könyv, színdarab stb. fanja, aki egyenesen hálás azért, hogy kedvence feldolgozást kap. Nem mintha egyébként nem élhetné át újra annyiszor az élményt, ahányszor akarja, de mégiscsak nagyobb presztízs, ha egy stúdió annyira fontosnak tartja az alkotást, hogy hajlandó 10-50-150 milliót rááldozni egy adaptációra. Ilyenkor előfordulhat, hogy módszeresen végigfikázza az alkotók összes döntését a castingtól a a főbb fordulatokig, de általában sokkal nagyobb a kísértés, hogy bennfentesként tetszelegjen a sok egyszeri moziba járó előtt. Leggyakoribb szavajárása a "ha olvastad volna a könyvet/képregényt stb., akkor értenéd", amellyel nemcsak ezt fitogtatja, de egyben egy olyan közös élménnyé mossa össze a két különböző médium keretében készült verziókat, amely minden kifogásra választ ad. (Ha pedig esetleg nem adaptációról van szó, akkor a fanfictionök töltik be ezt a szerepet.) Logikátlan volt valami a filmben? A könyvben meg van magyarázva! Giccses volt a képi világ? Csak a videojáték stílusát akarta megragadni! És ha olvastad volna a képregényt, tudnád!
A bennfentességnek azonban megvan az az átka, hogy véleményével szükségszerűen kisebbségbe kerül, könnyedén lehurrogják, a duzzogva elvonulással pedig véget is ér az eredeti mű fanja számára a rivaldafény.
6. Az ellen-rajongó
Az ellen-rajongó elve igen egyszerű: minden adandó alkalommal megszállottan utál és fikáz mindent, ami legalább 2 embernek tetszett, bizonyítandó, hogy ő mennyire felette áll a könnyen bepalizható tömegeknek. Természetesen küzdhet egy konkrét mű ellen is (ld. a Saul fia kapcsán a földből gomba módra kinövő box office szakértőket), de minél profibb az illető, annál általánosabban fogalmazza meg hitvallását (lévén, hogy minél többen szeretnek valamit, annál kielégítőbb leszólni):
"minden képregényfilm szar"
"már 20 éve nem készült jó film"
"sőt, minden film szar"
Ezt pedig igyekszik a lehető legkevesebb példából levezetni:
"6 éve is elmentem moziba, valami Transformers 2-t adtak, hát valami borzalmas volt, akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a mozikban egyáltalán nem játszanak jó filmeket"
Fontos! Az ellen-rajongó nem összekeverendő a sznobbal: míg a sznob egy határozott ízlés, jól belőhető kedvencek mentén fitogtatja felsőbbrendűségét, az ellen-rajongó mindent és mindenkit gyűlöl. Az igazán mesteri ellen-rajongó már nem is néz filmeket, kivéve azokat, amelyekről előre tudja, hogy kiváló alapot szolgáltatnak majd fröcsögéséhez. A legrosszabb ebben a típusban, hogy míg más rajongók jól kiszámítható módon, csak bizonyos jellegű alkotások esetében tűnnek fel, az ellen-rajongó világnézete lehetőséget ad arra, hogy jolly jokerként látatlanban vagy akár előre is, továbbá bármilyen mű esetében megfogalmazza végtelenül lesújtó véleményét.
18 éves kora óta nem látott közelről filmet, de az addig megismerteket azóta is szenvedéllyel őrzi szívében. Éppen ezért érvelése nagyjából abban ki is merül, hogy hol, hány évesen, milyen körülmények között tekintette meg a szóban forgó alkotást, és ezzel kapcsolatosan milyen emlékei vannak. Ezt pedig egészen ok-okozati szintre is képes emelni: a mű már konkrétan attól értékes, hogy az első szerelme bugyijába nyulkált közben egy lepukkant vidéki mozi hátsó sorában, vagy hogy 3 évig kellett várnia, mire egy NSZK-ba emigrált rokon becsempészett az országba egy japán hangalámondásos verziót pornókazettára másolva. A szemében pedig a mai, Netflixen felnőtt fiatalok nemcsak ezt az élményt, de hasonló filmművészeti magasságokat sem tapasztalhatnak meg, elvégre a celluloid vagy az animatronikus effektek már önmagukban is értékes és reprodukálhatatlan dolgok - és jaj annak, aki egy remake-kel vagy folytatással próbálja beszennyezni kedvence makulátlan emlékét.
4. A 80-as, 90-es évek akciófilmjeinek rajongója
Két korábbi kategória, a nosztalgiasznob, illetve az anti-sznob hibridje, mindkét típus legrosszabb tulajdonságait ötvözve magában: előbbi mesterkélten öreges fennhéjázását mixeli össze utóbbi komplexusaival, egy rettentően ellenmondásos keveréket alakítva ki. Annál ugyanis kevés szürreálisabb dolog van, amikor Zs-kategóriás műremekek felmagasztalása ötvöződik az önértékelési zavarokból fakadó sértettséggel, és egyszerre áll ki harciasan pl. a van Damme-életmű vitathatatlan filmművészeti értékei mellett, és mentegeti annak egyszerűségét. Az ily módon hiányzó koherenciát elsősorban agresszivitással pótolja, abban bízva, hogy kellően hevesen fejezi ki imádatát, akkor gondolkodásának paradox vonásai kevésbé feltűnőek.
3. Az ideologizáló
Ez a típus még a Sharknado 4-nek is képes a legvérmesebb rajongójává válni, ha abban kellő önigazolást talál konzervatív/egalitariánus/libertariánus/anarcho-szindikalista világnézetének. Ez egyben azt is jelenti, hogy a filmművészeti értékek számára teljesen irrelevánsak, ha az üzenet kellően fontos a szemében, akkor maga az alkotás is az lesz - már ha egyáltalán van ilyen üzenet. Mert alapvetően az ideologizálónak teljesen mindegy, a film milyen állásfoglalást tesz, csak annyi a lényeg, hogy össze tudja kötni az általa szentnek tartott Üggyel. Így lesz a Szellemirtókból feminista diadalmenet, A lovasíjászból jobbradikális-nacionalista hitvallás, a mozgóképekből pedig kicsinyes és túlfűtött politikai-szociológiai viták martalékai. (Az esetek többségében ugyanis megtalálja a maga ellen-rajongóját, aki szintén ideológiai alapon gyűlöli a filmet.)
2. A képregény-rajongó
Nem elegáns azt a degradáló közhelyet hangoztatni, hogy képregényt csak 14 évesek, vagy ezen az érzelmi szinten állók olvasnak, de a réteg interneten felbukkanó képviselőit elnézve bizony van valami igazság ebben a gondolatban. A képregény-rajongó rengeteget ötvöz a korábban már felsorolt típusok leggyűlöletesebb tulajdonságaiból (pl. anti-sznob), ezt azonban elképesztő mennyiségű összeesküvés-elmélettel ("biztos lefizettek, hogy húzd le a filmet"), masszív szekértábor-ideológiával (egy DC-rajongó világképének sarokköve a Marvel utálata és fordítva), és mindenki másnál felfokozottabb önérzetességgel párosítja. Ha éppen nem kedvencét védi vérmesen, akkor az ellentáborba tartozó adaptációkat ekézi hasonló vehemenciával. Kevés mániákusabb, beszűkültebb és véresszájúbb fan létezik azoknál, akiket Batman vagy Hulk (vagy leginkább a róluk szóló filmek) termeltek ki.
1. A Fight Club-rajongó
Ki más is érdemelhetné meg az első helyet, mint az a csoport, akiket már kedvencük rendezője is utál? David Fincher ugyan nem fejtette ki részletesebben ellenérzésének okait, de gyanítom, arról lehet szó, hogy az elmúlt másfél évtized során az ő klasszikussá nemesedett műve vált a coelhoista, pózer álbölcselkedés legfelsőbb lépcsőfokává. A Harcosok klubját ugyanis nagyon könnyű félreérteni, és Tyler Durden hangzatos frázisait a pajzsunkra tűzni (amelyek egyébként jól passzolnak az elmúlt évek neo-szocialista divatjába), főleg, ha az a szándékunk, hogy lenyűgözzük barátainkat és Facebook-ismerőseinket azzal, hogy mennyire egyedi módon gondolkodunk. Éppen ezért fájdalmas a földet érés, amikor kiderül, hogy Fincher nem Tyler Durden hőssé avatásáról, hanem bukásáról rendezett filmet, és éppen ezért a Brad Pitt szájából elhangzott szövegeket is erős szarkazmusként szabad csak értelmezni. Az igazi pokol pedig csak akkor szabadul el, amikor erre valaki rávilágít...