A horrorfilmek nagy barátjaként vagyok ismert a baráti körömben, így nem meglepő, hogy az egyik, animációs sorozatokat nagyüzemi szinten fogyasztó cimborám egy nap így írt rám a facebookon:

"Szia! Találtam egy animációs sorozatot nemrégen, nem tudom hallottál-e róla: Mr. Pickles Egy régi vágású amerikai kisvárosban játszódik, egy 6 éves kisfiúról és a kutyájáról szól, aki egy kicsikét sátánista. Szerintem nagyon eltalálták az egészet, viszont elég súlyos néhol. Szóval én ajánlom, ha esetleg még nem ismerted volna, én nagyon jókat nevettem rajta."

Azt hiszem, ennél részletesebb leírás nem kell egy ilyen típusú sorozatnak. Az ajánlás hatására rövid idő alatt ledaráltam az első évadot (nem volt nehéz dolgom, egy epizód negyed óra, és az egész évad 10 részből áll), és azóta is elszántan ajánlgatom minden ismerősömnek ezt a nem túl ismert rajzfilmes agymenést. Természetesen a blog olvasóit sem hagyhatom ki a jóból, ismerkedjetek meg hát ti is a sátánista-uborkaevő border collie, azaz Mr. Pickles kalandjaival!   

Egy ilyen elmebeteg alapötlettel rendelkező animációs sorozat esetében az a két fő kérdés, hogy mennyire tudják a készítők következetesen kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket, és hogy képesek-e részről részre fenntartani az újdonság varázsát. Will Carsola és Dave Stewart eme egyedi alkotásának első évada, ha nem is tökéletesen, de mindenképpen sikeresen veszi a merész rajzfilmsorozatok előtt álló tipikus akadályokat.

Az első epizód mondjuk pont nem teljesít igazán jól. A mellbimbó-piercing letépéses kezdőjelenet nem nevezhető a rajzfilmtörténelem legütősebb nyitányának, de aztán a hamisítatlan death metállal megtámogatott főcím szerencsére mosolyt csal az extremitásokra vevő nézők arcára. Az első rész egész jól felvázolja a főbb karakterek lényeges vonásait, belövi a humor jellegét (alpári & gusztustalan & véres-beles-kefélős), és beizzítja az állandó gimmickként visszatérő gegeket (pl. azt, ahogy Mr. Pickles mindig megcsöcsörészi Mrs. Goodmant) is. Maga az első rész műcicik, nemi erőszakkal való fenyegetőzés és egy béna gyerekszerelem körül forgó sztorija azonban nem nagy szám, csak hülye ötletek kissé koncepciótlan egymásra dobálása... de mindez persze nem érdekel senkit, hiszen ott van Mr. Pickles, akit lehetetlen nem imádni, ahogy minden szituációból farokcsóválva, csillogó szemekkel és lógó nyelvvel hozza ki a lehető legördögibb lehetőségeket, és még egy igen komoly földalatti katakombarendszerrel is rendelkezik a kutyaháza alatt.

A későbbi epizódok során komoly minőségbeli javulásnak lehetünk tanúi. Tommy és Mr. Pickles második részbeli pités története, mely során találkoznak a legendás Nagylábúval és az olasz maffiával is, már jóval átgondoltabb koncepciót mutat, nem mellesleg itt jobban megismerkedhetünk Mr. Goodman elborult, hatalommániás ficsúr főnökével is.

Minden részt nem fogok végigrágni, de a negyedik, kilencedik és tizedik epizódot mindenképpen ki kell emelnem, ezek ugyanis egyértelmű csúcspontoknak tekinthetőek. A negyedik rész sajtemberes története akkora slasher paródia (jumpscare hegyekkel!), hogy a The Final Girls sírva kérhetné a receptet; a kilencedik epizódban Mr. Pickles-re ráküldenek három mindenre elszánt bérgyikost, ami természetesen epic küzdelmet eredményez; az évadzáróban pedig a nagypapa beveszi magát egy kamerával a kutya földalatti alagútrendszerébe, így végre fény derül arra, hogy mi mindent rejteget Mr. Pickles a saját, különbejáratú alvilágában.

Gondolom a felvillantott fordulatokból egyértelmű, hogy a sorozat nem a magvas gondolatokról szól, valós társadalmi problémákra sem igazán reagál (maximum felhasználja ezeket, lsd. a pedofilos részt), inkább a horrorfilmes kliséket (feketemise, őrült orvos, Nagylábú, kézikamerázás, stb.) igyekszik kifordítani és a saját morbid narratívájába beépíteni. Nem tudom, mennyi puskapor rejlik ebben a tematikában, de egyelőre - horrorrajongóként - nekem meggyőző a végeredmény.

Ami végig hibát jelentett az évad során, és ami miatt mindenképpen ki kell fejeznem a rosszallásomat, az az iszonyú gyors, kapkodó tempó, ami minden részt jellemez. Simán epilepsziás rohamot lehet kapni attól a fénysebességű vágástól, amivel a produkció dolgozik, ráadásul néhány poént még felfogni is nehéz ilyen szédítő sebesség mellett. Szerény véleményem szerint a készítőknek ki kellene tolniuk a műsoridőt egy-két perccel, mert ez így iszonyú tömör élményt nyújt, és elveszi az események súlyát (viszont az érme másik oldala az, hogy az újranézhetőségi faktort meg növeli).

Mi maradt ki? A death metálos főcímen kívül a zenei oldal elég átlagos, a sajátosan bumfordi, kicsit régimódi hatást keltő animáció viszont viszonylag egyedinek tekinthető, és kellemes a szemnek is... na persze a kiomló belek látványa is elég aprólékosan van megcsinálva, szóval Happy Tree Friends-módra abszolút nem gyerekeknek szóló sorozatról beszélünk.

Végszóként annyit tudok megállapítani, hogy a Mr. Pickles akár még kultstátuszba is kerülhet a horrorrajongók körében. Simán el tudom képzelni, ahogy egy magamfajta horrorarc esténként felpöccint egy sört, és a napi "komoly" horror betevője előtt bemelegítésként lepörget egy-két részt a sátánista border collie történetei közül.

8/10

A sorozat teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán