(Az írás David Ehrlich a Rolling Stone-on megjelent cikkének a fordítása és SPOILERES a Batman Superman ellen-re nézve)

Van egy jelenet kb. a Batman Superman ellen felénél, amelyben Bruce Wayne hűséges komornyikja figyelmezteti főnökét, mielőtt az harcba indulna Metropolis idegen megmentője ellen. "Emberek hullanak az égből és istenek villámokat dobálnak: így kezdődik." - mondja Alfred. Mintha ő maga is látott volna már néhány szuperhősfilmet. Egy olyan műben, amely vázlatosan rajzolja meg Wayne történetét, ez az egyik utalás arra, hogy Batman már régóta színen van, Gotham utcáit tisztogatva. És mégis, ha Alfred annyira otthonosan mozog a témában, mint amennyire azt gondolja magáról, valahogy így kellett volna befejeznie ezt a gondolatot: "Mindenki kezet ráz, megvizsgálják a romokat, és megígérik a közönségnek, hogy a következő csatájuk még izgalmasabb lesz: így ér véget."

A közönség már régóta rájött, hogy a szuperhősfilmek - legyen bármilyen erényük is - mindössze nagyszabású reklámjaik franchise-aik következő epizódjának, mint ahogy a stúdiók is rájöttek, hogy a hype lendületét folyamatosan fenntartani sokkal jobb üzleti stratégia, mint egy valóban kielégítő élményt adni a nézőknek. Nem kell megnézned a Batman Superman ellent, hogy tudd, a cím egy átverés, még a film előzetesének sem volt bőr a képén, hogy azt tettesse, a DC univerzum két legikonikusabb figurája sokáig marad ellenség. "Kezdődjön a harc" - így vezeti be Lex Luthor a rövid és röhejesen feloldott harcát a két titánnak, de mivel már tudjuk, hogy a két küzdő egymás oldalán lesz a következő filmben, csatájuk inkább tűnik egy all-star meccsnek. Mióta az Ultron kora elindította a trendet, miszerint a köpenyes hősök már egymással küzdenek, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a figurák csak árnyékbokszolnak. Senki nem akar nyerni, csak a műsor kedvéért műbalhéznak.

Az egyik legnagyobb erőssége a képregényeknek, hogy bármi megtörténhet bennük, bármerre haladhatnak, egyedül csak a szappanoperák érnek fel hozzájuk mint a nyugati kultúra legrugalmasabb történetmesélési formája. Superman híres halála után a 90-es évek elején négy különböző verziója lépett a helyébe. A filmek viszont nem így működnek egyáltalán. Hollywood szó szerint nem engedheti meg magának, hogy ezek szerint a szabályok szerint játsszon. Pókember Ben nagybácsijának szövegét átfogalmazva: "nagy költségvetéssel nagy felelősség jár". A szuperhősfilmek túl nagyok ahhoz, hogy megbukhassanak.

Megfosztva az alapanyagot tápláló rugalmasságtól, ezek a filmek sakkbábukként terelgetik karaktereiket, ezernyi lehetőséget dobva fel, de csak véges számút megjátszva. Senki nem halhat meg, ha ritkán pedig mégis, egy tévésorozatra felélesztik őket. Senki nem eshet szerelembe, de a lopott pillantások és az eltitkolt családok rendben vannak. Senki nem változhat meg, de rövid időre megőrülhetnek. Szavakkal lehet eszméket támogatni, de minden ideológiai küzdelem döntetlennel ér véget. A karaktereket csak akkor rebootolják, ha belecsempészhetik őket egy másik franchise-ba (ennyi a különbség A csodálatos Pókember és a Civil War hálószövője között). A szuperhősök zsánere egy lufi, amely egyre átlátszóbb, ahogy egyre közeledik a kidurranáshoz. A BvS pedig a legtipikusabb lufi mind közül.

Egy ideig Zack Snyder fő műve egy régóta esedékes kompenzációnak tűnik egy súlytalan szuperhősmozikkal teli korszak után - amelyért részben ő is felelős volt. Az acélember rendezőjének jóvá kellett tennie, hogy Superman nem tudta (vagy nem akarta) megakadályozni a járulékos veszteségeket, ennek megfelelően a BvS azzal kezd, hogy gyakorlatilag visszatekeri a szalagot és újraértékeli a nagyszabású rombolást egy sokkal emberibb szemszögből. Bruce Wayne polgári identitása mögé rejtőzve Metropolis szívébe rohan, miközben Superman és Zod tábornok a porig rombolja azt. Ben Affleck lehet, hogy minden idők legkigyúrtabb Batmanje, de itt teljesen tehetetlenül tűnik fel a vásznon. Erős a kontraszt azzal, ahogy Vasember emlegeti a "New Yorkban történteket" (ahogy a Marvel a karakter poszttraumatikus stresszét használja, minimum olcsó húzás, de akár még sértőnek is mondható), itt egyértelműen kirajzolódik, ahogy Batman félelme egy legyőzhetetlen ellenséggel is harcba kergetheti őt.

De mindez csak egy vicc lesz a végén. Miután keményen dolgozott, hogy megmutassa, miért akarja két hőse megölni egymást, Snyder egyetlen véletlennel lenulláz másfél órányi motivációs alapozást. Batman azért fejezi be a cicaharcát Supermannel, mert rájön, hogy mindkettejük édesanyjának ugyanaz a neve. Ez a pillanat elvileg arra kellett volna szolgáljon, hogy eloszlassa Bruce Wayne vörös ködét, de ehelyett csak arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen vékony valójában Batman a hatalmas páncélja alatt. Ezzel párhuzamosan Clark Kent tökéletes metaforája lesz az egész filmnek. Legyőzhetetlen és mindenki felett áll, és emiatt küzd emberi vágyaival és a saját magára rótt felelősséggel az emberek iránt. Egyszerre két szerepet szeretne felvenni: a polgárt és a világmegmentőt, de a világ annyi mindenért tartja felelősnek, hogy végeredményben a döntései eleve elrendeltetettek. Senki más nem mutatja ilyen tisztán, hogy miért rekedtek meg a szuperhősfilmek. És mit fog erre reagálni? Természetesen csak a következő részből derül ki.

Sajnos nem csak a méret az oka annak, hogy ezek az alkotások miért ilyen élettelenek drámai szempontból. Itt van Deadpool, aki a kamerába nézve mutatkozik be (újra) a filmvilágnak, azt ígérve, hogy ő a válasz minden imánkra. "Most valószínűleg azt gondoljátok, 'Ez egy szuperhősfilm, de ez a fickó épp most csinált abból a másik fickóból kebabot.' Meglepetés, ez egy másfajta szuperhősfilm!" Bárcsak... Mint a paródia, amelyet az hív életre, ha egy zsáner túlságosan beleszürkül a saját kliséibe, Deadpool részben éppen azért volt sikeres, mert az emberek megunták, hogy a kosztümös hang- és haragorkán mögött nincs tartalom. Miután a "kiszivárgott" tesztfelvétel jó pár rajongóra talált, az R-kategóriás kasszasikert nagyjából annyiból forgatták le, amennyit a BvS Ben Affleck proteinjére költött. Egy üdítően földhözragadt eredettörténet egy frissen elcsúfított bérgyilkosról, aki fél új arcát a szerelmének megmutatni: a Deadpoolnál még a Hangya is nagyobb szabású produkciónak tűnik.

Balszerencséjére azonban a Deadpool azt szeretné, hogy a meta-kecske jól lakjon és a meta-káposzta is megmaradjon. Túl olcsó volt, hogy a nagyokkal versenyezzen (az akciók rondábbak, mint a főhős), de túl drága, hogy megkockáztassa a nézők elriasztását azzal, hogy teljesen felvállalja az önreflexiót, így pont középen ragadt. Egy gyűjtemény lett arról, hogy milyen ötlethiányos a szuperhőszsáner: egy újabb eredettörténet, egy újabb brit gonosz, egy újabb végső összecsapás egy repülőgép-anyahajón. Mocskos nyelvezete és minden belsős poénja ellenére a Deadpool csak egy kevésbé komoly, kevésbé látványos verziója annak, amit kinevet.

A kockázat/megtérülés mutató most már túlságosan kiegyensúlyozatlan, hogy egy egészséges kreatív folyamatot eredményezzen. A filmesek tudják, és éppen ezért menekülnek a műfajból - egy Edgar Wright-hoz hasonló szerzői filmes okkal lépett le a Hangyából, és a Deadpool okkal kapott egy debütáló rendezőt. Ryan Coogler Black Panther-filmje és Taika Waititi Thor-folytatása még halvány reménysugárt jelent, de kézenfekvő azt gondolni, hogy a Marvel továbbra is csak arra fogja használni a bátor ötleteket (mint pl. egy beszélő humanoid fa), hogy elfedjék a történetmesélésük fájdalmasan generikus jellegét.

Ahogyan a zsáner exponenciális növekedésnek indult, ezek a filmek egyre keményebben fognak nekiütközni a lehetőségeik korlátainak. A közönség egyre inkább érzékelni fogja a mozgástér beszűkülését minden egyes új filmmel, és még a legkeményebb rajongók is kínosan fogják érezni magukat. A hamarosan érkező Amerika Kapitány: Polgárháborúval úgy tűnik, 2016 lesz az az év, amikor fel kell adnunk a blockbusterrekkel kapcsolatos egyik állandó közhelyünket: a szuperhősfilmek nem ölik meg a filmipart. A filmipar öli meg a szuperhősfilmeket.