Miközben a Filmalap felemás sikerrel gyártja a mozifilmeket, a tévéfilmek esetében sokkal egysíkúbb a kép a magyar piacon. Igaz, ez főként két ember, Szász Attila és főleg Köbli Norbert érdeme, utóbbi ugyanis A vizsga óta nagyjából éves szinten szállít egy-egy remek tévés alkotást. Így A berni követ sikere még le sem csengett, már tudtuk, hogy érkezik a Félvilág, ez a film viszont mintha már inkább csak a rutint tartalmazná, és kevésbé a lelkesedést.

Eddigi pályafutása fényében az nem meglepő, hogy Köbli ismét egy történelmi thrillerhez nyúlt, igaz, ebben a könyvében nem az akciófilmes/politikai vonulat dominál, hanem a noir és a romantikus kor szellemében megrajzolt érzelmek. A Félvilág akár lehetne a magyar Bíborhegy is (mínusz szellemek, illetve itt az alkotók nem kizárólag a műfaji elemek felsorakoztatásán iparkodtak), annyira a kor stílusának felélesztésére van kihegyezve: Szász ezúttal egy borzasztóan sötét, a felhős égbolt alatt folyamatosan ködbe és hóesésbe vesző atmoszférát épít, amely egyben azt is sejteti folyamatosan, hogy minden alakjának van valami mocskos titka.

Mágnás Elza (Kovács Patrícia), Kóbori Rózsi (Gryllus Dorka), Max Schmidt (Kulka János), de még az ő világuknak rendre ellenpontját képező Szatmári Kató (Döbrösi Laura) mind olyan (anti)hősök, akikben egyszerre keveredik a 20. század eleje ponyvába hajló krimijeinek összes hatásvadász túlzása, ugyanakkor alapvetően mégis tökéletes leképeződései a háború előestéjét meghatározó elitnek és a cselédvilágnak. Jelképként, egy-egy tipikus sors, élethelyzet megtestesüléseként működnek tehát főként ezek a figurák, ami lényegében a film nagy erőssége és gyengesége is. Erőssége, mert ilyen szemmel nézve egy tökéletes látlelet az adott korról, amely erős hangulattal és (elsősorban Gryllus Dorka révén) pazar alakításokkal dolgozik, és gyengesége, mert ezzel pont a korábbi Köbli-művek elképesztő kortalansága és aktualitása veszik ki belőle.

Nehéz lenne megmondani, hogy végső soron oka vagy eredmény, de mindenképpen igaz, hogy a Félvilág sokkal inkább fókuszál a stílusra, mint a tartalomra. Ezúttal nincsenek forgatókönyvíró-tankönyvekbe illő módon kidolgozott karakterek, lenyűgöző alapossággal felvezetett fordulatok, a szereplők szinte nyílegyenesen haladnak a szükségszerű tragédia felé, meglehetősen kevés teret kapva ahhoz, hogy hiteles figurákká váljanak, és ne csak egy erotikával és vérrel színezett krimi kötelező zsánerelemei maradjanak.

Ennek fényében a mű is elsősorban a bulvárlapok cinikus voyeurizmusának élményét nyújtja szívet tépő katarzisok sora helyett, ami ilyen magas színvonalon megvalósítva nem feltétlenül rossz, ugyanakkor A vizsgához vagy A berni követhez hasonlítva ez csak egy profi, de mérsékelt jelentőségű stílusgyakorlat. (Ez pedig azért különösen is fura, mert kis képernyőn a szürkébe hajló képek vagy Parádi Gergely baljóslatú zenéje sokkal kisebb hatást képesek kifejteni - ergo inkább egy mozifilmtől lehetne várni egy ilyen fókuszt.) Mindenesetre ha az elődöknek nem is feltétlenül nevezhető alkotások szintjét nem is üti meg, egy újabb minőségi darabbal gazdagodott a magyar tévéfilmek tára, amiből akár a mozis kollégák is tanulhatnának bőven...

7,5/10

A Félvilág teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán