[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Furcsa dolog forgatókönyvet olvasni, azt gondolná ugyanis az ember, hogy végső soron ezek is teljesen ugyanolyanok, mint a filmek, csak papírra vetett formában, azonban kevéske tapasztalattal a hátam mögött is azt mondhatom már, a legkevésbé sem ez a helyzet. Azt például mindannyian tudjuk, milyen egy rossz film, az is nagyjából kikövetkeztethető ebből, milyen egy rossz forgatókönyv, a Morgan azonban egy teljesen új kategóriát mutat meg: milyen egy szkript, amely alkalmatlan mozgóképnek.
Engem (és gondolom sokakat másokat is) a Morgan koncepciója megragadott az első pillanattól kezdve: a címszereplő egy klónozott robot-ember hibrid, aki kisebb hiba folytán rátámad kifejlesztőire. A kutatást pénzelő vállalat ezért elküldi az egyébként farmnak álcázott kutatóbázisra a hűvös és könyörtelen Lee-t (aki neve ellenére nő), hogy ő döntse el, van-e még remény a program folytatására, vagy meg kell semmisíteni Morgant. Lee a farmra érkezve azonban azzal találja szembe magát, hogy az ott dolgozó kutatók közül mindenki teljesen el van olvadva Morgantől (még az incidens ellenére is), és az ott tartózkodása előre haladtával egyre inkább azt sejtetik, bármit hajlandók megtenni azért, hogy életben tartsák.
A Morgan tehát nem a klasszikus értelemben vett rossz forgatókönyv, Seth Owenen látszik, hogy alapvetően tud írni, vannak eredeti ötletei is, ilyen szempontból semmi probléma a munkájával. De ezt a művét nem tudnám másként jellemezni, mint a nagy semmit, és ahhoz már viszont külön tehetség kell, hogy egy egész estés, több, mint 100 oldalas szkript ennyire semmire se jusson. Ekkora terjedelemben rengeteg mindent el lehetne mesélni, a Morgan viszont ehelyett újra és újra ugyanazokat a mondatokat adja a szereplők szájába, ugyanazokat a köröket futtatja velük, miközben képtelen jellegzetes és legalább a saját világukban koherens karaktereket kialakítani, és egyről a kettőre vinni a cselekményt. Nagyon látványos, hogy ebben a szkriptben minden figura csak egy funkciót tölt be, nem alakítói, hanem inkább eszközei az eleve elrendeltetett végkifejletnek. Utóbbi pedig sokkal inkább érződik az alkotás kiindulási alapjának, mintsem konklúziójának: Owen gyakorlatilag mindent annak rendel alá, hogy ezt a végső fordulatot végigvihesse, ezzel pedig minden életet eltüntet a sztori korábbi szakaszaiból.
Ez pedig magának a csavarnak a súlyát is erodálja kicsit, ugyanis mire odaér a forgatókönyv, igazából már semminek nincs tétje, nincs kiért vagy miért izgulni, engem is már csak az tartott ott, hogy a végére jussak az elkezdett szkriptnek. Azaz tulajdonképpen öngyilkos húzásnak bizonyul Owen részéről mindent erre az egy lapra feltenni és semmi mással nem foglalkozni - nem mintha annyira zseniális dolgot talált volna ki, de legyen akármennyire is elcsépelt a finálé, megfelelő tálalásban még akár működhetett is volna.
De a Morgan története egyébként is maximum egy novelláért kiáltott volna csak, amely aztán közepes sikert futhatott volna be a Galaktika hasábjain, forgatókönyvnek viszont teljességgel alkalmatlan. Hozzá kell tennem, az tanítani való, hogy magam sem értem, hogyan, de sikerült ebből legalább formailag kihzoni egy szkriptet, amely hellyel-közzel még életképes filmötletnek is tetteti magát. De az Ex Machina évében újabb robotpszichologizáló sci-fikre (főleg ilyen színvonalúakra) semmi szükség.
