A Southpaw-t az első pillanattól kezdve körüllengte egyfajta fontosság érzése, talán azért, mert az Éjjeli féreg híre még el sem ült, amikor már megláttuk a képeket Jake Gyllenhaal újabb hatalmas átalakulásáról, talán azért, mert az első hírek nagyjából akkor kezdtek szivárogni róla, amikor az író Kurt Sutter aktuális sorozata, a Sons of Anarchy véget ért, mindenesetre szinte már a kezdetektől úgy tűnt, hogy az idei év egyik nagy durranása lehet ez a film. Most mondhatnám, hogy ez egy nagy átverés volt, mert alapvetően semmi extra nincs a műben, de ezt azért nem tudom jó szívvel kijelenteni a műről, mert ezért a produkcióért tényleg mindenki megtett mindent, hogy egy színvonalas darab lehessen.

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) hányattatott sorsú gyerekből a világ egyik legjobb bokszolójává nőtt fel. Félnehézsúlyban veretlen, ami egyben hatalmas gazdaságot is jelent, gyönyörű felesége, Mo (Rachel McAdams) és kislánya, Leila (Oona Laurence) pedig arról is gondoskodnak, hogy ne legyen üres az élete. Azonban mindez egyik pillanatról a másikra összeomlik: amikor leáll egyik riválisával kakaskodni, egy véletlenül elsült pisztoly halálosan megsebzi feleségét, Billy pedig ezek után képtelen annyira összeszedni magát, hogy karrierjében és apaként is helytálljon - amely egyszerre vezet vagyona és lánya elvesztéséhez. Innentől kezdve pénztelenül, támogatók nélkül, a bírósággal Leila felügyeletéért küzdve kell újra felépítenie magát, de Billy eltökélt, hogy visszatér a ringbe.

Ahogy már múltkor is megállapítottam, a sportfilmeknek elég nehéz dolguk van, ha újat akarnak mutatni, a Southpaw viszont legkevésbé sem erőlteti meg magát ezen téren. Billy bukás-felemelkedéstörténete olyan nyílegyenesen halad, hogy nagy vonalakban bármelyikünk elő tudná adni látatlanban is, mire számíthatunk. A szó szoros értelmében klisésnek mégsem nevezném a produkciót, erről a forgatókönyvíró Sutter gondoskodott: annak ellenére, hogy forradalmi irányba egy ponton sem viszi el a cselekményt, a nagyon kínos csapdáknak a közelébe sem megy, és az igyekezet mindenképpen jelen van részéről, hogy valódi karaktereket és érzéseket formáljon szkriptjében. A legtöbb élettel mégis Jake Gyllenhaal tölti meg az alkotást, aki újabb zseniális transzformáción ment át, részben fizikailag, de sokkal nagyobb mértékben ahogy maradéktalanul, az utolsó gesztusig magáévá tette a gettóban felnőtt bokszoló életútját. (Ellentétben a dörzsölt menedzsert alakító 50 centtel, akinek a castingolásához nem tudom milyen tudatmódosító kellett az alkotók részéről...)

Viszont az, hogy a Southpaw-ból mégsem lesz egy katartikus dráma, mégiscsak azon múlik, hogy a fő váza teljesen mesterségesen követi a zsáner receptjét, és fordulatait inkább ez az eleve elrendeltetettség, és nem például a következetesen kidolgozott karakterívek irányítják. Persze ha nagyon árgus szemmel figyelünk, meg lehet látni Sutter sorai mögött, hogy miért jutott el Billy oda, ahol az adott pillanatban tart, de mégis sokkal inkább érezni azt, hogy erre a kérdésre az a választ, hogy "mert ez követeli a műfaj". A rendező Antoine Fuqua persze nem éri be ennyivel, rendre próbál erős pillanatokat gyártani főhősünk drámájához, de igazán csak a finálé bunyójára tudom azt mondani, hogy kellően intenzív élmény lenne. Ez részben Fiore fényképezésének eredménye is, a szereplők közelében tartott kamerának köszönhetően szinte a saját bőrünkön érezni az ütéseket.

Ennél többet azonban érezni nem nagyon lehet a Southpaw-ban, de az biztos, hogy ennyire kiszámítható film ritkán tud ekkora minőséget hozni. Aki nekiül, az készüljön fel rá, hogy alapvetően semmi maradandóval nem fog gazdagodni, de a remek verekedések, Gyllenhaal pazar (és remélhetőleg Oscar-várományos alakítása) és az általános színvonal miatt megbánni sem fogja senki, hogy megnézte.

7,5/10

A Mélyütés teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán