Ha valakinek nekiszegezzük a kérdést, hogy sorolja fel kedvenc akciófilmjeit, minden bizonnyal kapnánk olyan válaszokat, mint a Rambo (amit ugye nem is így hívtak eredetileg), a Die Hard és hasonlók. Azonban ha az illető 1990 után született, jó eséllyel meg fogja említeni a Bourne-trilógiát is. Azokat az alkotásokat, amelyek alapjaiban változtatták meg napjaink akciófilmjeit, és nem kis hatással voltak olyan darabok elkészültére, mint a legfrissebb James Bond-ok vagy az Elrabolva.

Az 1990-es évek vége felé eltűnőben voltak az akciósztárok szereplésével sorozatban gyártott és eladott produkciók, a Mission Impossible sorozat és a Mátrix megjelenése pedig egyértelműen jelezte, hogy A szikla, az Ál/Arc és a hozzájuk hasonló filmek már a múlthoz tartoznak. Ide robbant be 2002-ben Jason Bourne, akivel egészen új jellegzetességeket aggattak a műfajra.

A csípőből percek alatt teljes tárakat eltüzelő izomemberek helyére érkezett egy olyan hős, aki egyszerű trükkökkel és az eszével próbálta meg legyőzni ellenfeleit, akikből összesen 3 darab is bőven elég volt ahhoz, hogy kellő izgalmat szolgáltasson másfél órára. Ez már valamennyire a Mission: Impossible által elkezdett út, azonban Ethan Hunt kalandjaiból még hiányzott egy elem. A kulcsszó itt ugyanis a hitelesség és a realisztikusság lett. Hősünknek nincsenek természetfeletti képességei (persze azért nem egy átlagos ember), James Bonddal ellentétben senki nem látja el szuperkütyükkel,  nem bírna el egyedül egy hadsereggel, de a tudására támaszkodva erre mégis képes. Erre szerepre pedig tökéletes választás volt Matt Damon, aki valóban inkább néz ki egy értelmiségi szépfiúnak, mint szuperkatonának, 

Kezdve a követségen a rádió és a menekülési útvonal megszerzésétől a második rész kenyérpirítós trükkjén át Vosen széfjének kinyitásáig rengeteg ilyen alapvetően egyszerű dolgokból összeálló, számunkra mégis zseniálisnak tűnő megoldást láthatunk. (A sebtisztítás vodkával visz mindent.) De azt is ki lehetne emelni, hogy sok más akciófilmmel ellentétben itt bizony a rendőrség is létezik, és sokszor beavatkozik a küzdő felek párharcába, ahelyett, hogy csak utólag érnének ki a helyszínre. Nem elhanyagolhatatlan az sem, hogy a rengeteg, patrióta titkosügynök-film után jelent esetben olyan alkotásokról beszélhetünk, ahol a CIA a főellenség, ráadásul munkamódszereik részletes bemutatásával messze nem festenek hízelgő képet róluk a forgatókönyvírók. 

Nagyon tetszetős a rendezésben, hogy Liman és Greengrass is remekül építette a feszültséget, és bár hiányoztak a látványos akciójelenetek, de ők nyugodtan csinálhattak egy fél órás háztetőn rohangálást, mert CGI-parádé nélkül is tudták fokozni az izgalmakat. A zene számomra már-már klasszikus, érdekes módon teljesen más jellegű, mint napjaink iskolája mondjuk Zimmer dallamaival, de én a mai napig beleborzongok, amikor meghallom ezt a témát (és egyébként nagyon sajnálom, hogy Powell már az utóbbi időben csak rajzfilmekhez komponál). Egyedül Oliver Wood operatőr az, aki csak csökkenteni tudta a színvonalat, annak köszönhetően, hogy Parkinson-kóros fényképezésével élvezhetetlenné tette a közelharcokat. (Őt pedig azóta is lelkesen próbálják másolni kollégái a különböző blockbustereknél.)

A filmekről egyenként:

A Bourne-rejtély: Nyitánynak jó, azonban a folytatások fényében már kevésbé tűnik ambiciózusnak, és hozzájuk képest az alapozó részek sokat elvesznek a játékidőből, de a fent említett stílusjegyek miatt ez is maradandó élmény. 8/10

A Bourne-csapda: Ez a felvonás már rögtön az elején felveszi a tempót és nem is enged belőle később, és van is jó pár emlékezetes pillanata, elsősorban az autós üldözés a végén. Ezt a realisztikus és különleges jelenetet az egyik legjobb autós jelenetként tartom számon a mai napig. (Erről itt is megbizonyosodhattok.) Ugyanakkor talán túl sokat foglalkozik a konspirációs szál összerakásával, de a vége egyértelműen felhúzza 9/10-re.

A Bourne-ultimátum: Mielőtt újranéztem volna az egész trilógiát, meglepve vettem észre, hogy bár legalább egy évvel később láttam, mint a másik kettőt, ez maradt meg a legkevésbé. És valóban talán egy kicsit hiányoznak belőle az emlékzetes momentumok, a londoni kémjátszma nagyon jó, az autós üldözés viszont csak a moszkvai rövidebbre vágott újrázása, úgyhogy sok szempontból elmaradnak a nagy durranások. Viszont a flashback-eknek köszönhetően sokkal jobban megismerjük főhősünket, és így egy igazán erős karakterdrámát is kapunk, amivel sikerül az előző felvonások ilyen téren jelentkező hiányosságait bepótolni, ezért megérdemel egy 9/10-et ez a rész is.

Azt kell, hogy mondjam, ez a három produkció összességében egy egyszeri és azóta megismételhetetlen teljesítmény volt, azon kevés trilógiák egyike, ahol a folytatások nem értek fel egy komplett katasztrófával (sőt!), és tényleg már csak az időn múlik, hogy hatalmas klasszikusként emlegessük őket.