Kényelmes lenne rásütni erre műre, hogy generációs film, és a tér-idő kontinuum csak azon szeletében érezhető és értelmezhető igazán, amelyben bakelit-kazetta-CD szentháromság először és utoljára teljes harmóniában létezett egymással, és ahol még nem az iTunes szolgáltatta zenét és a Tinder a romantikát. Elvégre ez a generációs filmek átka, hogy egy adott pillanatban nagyon igazak, de később (vagy jobban mondva, a későbbi korok gyermekei számára) minden jelentőségüket elvesztik, és egy adott réteg nosztalgikus, de éppen ezért kicsit elit szórakozása maradnak. Itt azonban sajnos egyáltalán nem arról szó, hogy eltűnt volna a film aktualitása, hanem, hogy az eleve csak Nick Hornby személye kapcsán létezett.

Minden önéletrajzi ihletésű alkotásnak megvan az a veszélye, hogy túlságosan elveszik alkotója sajátosságában, nem sok azonosulási pontot hagyva a nézőnek, a Pop, csajok, satöbbi azonban még jól veszi ezt az akadályt: főhőse, Rob (Josh Cusack) egy átlagos chicagoi fickó, aki csak elképesztő zenei műveltségével (és lemezboltjával) tűnik ki a tömegből. Számos barátnőt és szakítást tudhat a háta mögött, közülük is a legfrissebb, Laura (Iben Hjelje) pedig éppen most hagyta el. Ettől pedig Rob úgy érzi, itt az ideje számot vetni az életével, és hogy miért is csalódik minden nőben, akivel belevág egy kapcsolatba.

Hornbynak pedig úgy tűnik, vannak érdekes gondolatai a témában, így tulajdonképpen még az sem zavaró, hogy Cusack néha felolvasás-jelleggel darálja ezeket a kamerának (egy fokkal mindenképpen izgalmasabb megoldás, mint az adaptációktól megszokott narráció). Már csak azért sem, mert hiába van nagyon közvetlen kapcsolatban a nézővel, nem akar semmit a szájába rágni, ahogyan bizonyos eseményeket is csak jóval később magyaráz meg, ezzel is tovább csigázva az érdeklődésünket. Ahogyan az is tetszetős, ahogy a cselekmény Rob egykori szakításainak top 5-ös listáját vegyíti a zenebolt mindennapjaival (ami főként két asszisztense vitáit jelenti), létrehozva egy nagyon sajátos, ugyanakkor mégsem öncélúan különcködő történetmesélést. És a filmmel nem is lenne semmi baj, ha ez nem érne még a játékidő fele előtt véget.

Ugyanis a Rob múltját elemző narratíva nagyon hamar nyugvópontra jut, hogy a Laurával kapcsolatos események vegyék át a helyét, amelyek azonban már csak a mű legvégén illeszkednek bele a nagy egészbe. Addig is viszont kénytelenek vagyunk végigülni bő egy órányi romantikus nyűglődést, amelynek szüneteiben Dick és Barry egyre inkább okoskodássá váló, irreleváns verbális összecsapásaival kell beérnünk. De tulajdonképpen csak az érik be itt, ami eleve egy nagy csapda lehetőségét tartogatta magában: Hornby saját világa és fejlődése fontosabbá válik a nézőnél. Csak az utolsó percekben köszön vissza a bevezetés azon vállalása, hogy Rob útjának legyen valami tanulsága a néző számára is, a film többi része a hangsúly viszont inkább arra fekteti, hogy a főszereplő (és az általa jelképezett író) sorsa körültekintően legyen bemutatva.

Ebből kifolyólag pedig a Pop, csajok, satöbbi nemcsak abból a szempontból lehet változatos minőségű élmény, hogy amennyiben nem vagyunk zenegeekek, Jack Black szövegeiben nem fogunk sok szellemességet találni, hanem abból is, hogy mennyire ismerünk magunkra Rob karakterében. De tekintve, hogy minden ember más, ez egy bátor, de eleve bukásra ítéltetett vállalás volt a film részéről, amelyből végül nagyon minimálisan tudott csak kikecmeregni.

7,5/10

(danialves)

-----

Ritka az olyan pasifilm, amit a nők is értékelnek. Márpedig a Pop, csajok, satöbbi pontosan ilyen, ezért is válhatott kultfilmmé. Pedig a főszereplő nem egy különleges alfahím, ellenkezőleg, egy teljesen átlagos ember, aki a saját szemszögéből meséli el, hogyan éli meg, hogy elhagyja a barátnője. Szórakoztatóan, mégis szívbemarkolóan szépen kerül bemutatásra egy férfi meglepően színes érzelmi élete. Pedig hányszor elmondjuk mi lányok, hogy a pasik szívtelen szemét állatok, akiknek közel sem olyan fontos egy kapcsolat. Aztán kiderül, hogy mégis, csak egyszerűen nem tudnak beszélni az érzelmeikről, ezért egyedül kell végigszenvedniük a belső lelki vívódásaikat. Ezt ma már, jóval túl a 30-on már tudom, viszont a film bemutatása idején (15 évvel ezelőtt) totális meglepetésként ért, ezért nagyon tetszett, és rongyosra néztem, dacára annak, hogy a zene finoman szólva sem kompatibilis az én ízlésemmel (musical és rockopera függő lennék). Sok év után újráztam, nagyon féltem attól, hogy csalódni fogok, de szerencsére ugyanúgy belefeledkeztem a történetbe, mint egykoron.

Hihetetlenül jól fel van építve a film, Stephen Frears nagyon ért ahhoz, hogy kell elővezetni egy párkapcsolati történetet úgy, hogy le se tudjuk venni a szemünket a képernyőről (a Veszedelmes viszonyok rendezőjéről beszélünk, ugyebár!). Kevés az üresjárat, szinte végig sikerül fenntartani a figyelmet, drukkolunk Rob-nak, hogy döntse már el, mit is akar. Mert ez az igazi problémája, a barátnője elvesztése ébreszti rá arra, hogy az unalmasan folydogáló életével most már tényleg kezdenie kellene valamit. Jobb később, mint soha, hiszen eddig egyszerűen nem vette magának a fáradtságot, hogy felnőjön. Nem könnyű megkedvelni a karaktert, hiszen depressziós, lusta és tele van önsajnálattal. Most azonban összekapja magát, és miközben arra keresi a választ, mit ront el mindig a párkapcsolataiban, végigmegy azon a lelki fejlődésen, amelyet eddig megspórolt magának. Mindeközben vele együtt felülünk egy érzelmi hullámvasútra, sírunk, nevetünk, egy-két fordulattól padlót fogunk, és természetesen a film végén jól elgondolkodunk azon, hogy mit is tudunk hasznosítani a látottakból a saját kis életünkben. A végére sajnos egy kicsit kifogyott a szufla a történetből, de a lánykérés még mindig annyira egyedi, és annyira ledöbbenünk azon, hogy Barry milyen stílusban tolja a zenét, hogy csak egy nagyon minimális hiányérzettel állunk fel a film után.

A szakítás történetét alapvetően Rob szemszögéből ismerjük meg, Laura kicsit háttérbe szorul, de ettől még az ő jellemfejlődése is teljes mértékben figyelemmel kísérhető. Ő is próbálja megérteni, hogyan fajultak a szakításig a dolgok (semmi újat nem tudunk meg, egy kapcsolat két emberen múlik), próbál túllépni Robon, de nagyon nem sikerül neki, és neki is be kell járnia a saját útját, hogy el tudja dönteni, érdemes-e újrakezdeni. Mindezen túl a kiválóan megírt mellékkarakterek adják azt a bizonyos pluszt a filmhez, amely nélkül nem tudott volna igazán kiemelkedni a hasonló alkotások közül. Merthogy a lemezboltban dolgozó két kolléga annyira egyedi (főleg Barry, ő nagyon hiányozna a képletből!), zenemániájuk annyira beteges, hogy nem felejti el őket, aki egyszer látta. Laura új barátja sem hátköznapi figura, főleg akkor, amikor egy zseniális jelenetben végigkövethetjük, szíve szerint mit tenne vele Rob. Na és Tim Robbins, mint szexisten, hát, az semmi.... 

Tökéletes volt a casting, John Cusack kiválóan mutatja be Rob belső vívódásait, Iben Hjejle tudja tartani vele a lépést. Todd Louiso lubickol élete szerepében, Tim Robbins hozza a kötelezőt, akárcsak Catherine Zeta-Jones. Joan Cusack felejthetetlen, ahogy leüvölti Rob fejét, de Jack Black elvitte a showt mindenki elől.

15 év után sem kopott meg a film, habár ma már nem üt akkorát, mint régen, de bármikor jöhet, mert értékes alkotásról van szó, nemcsak zenerajongóknak kötelező a megtekintése, hanem mindenkinek, aki tartalmas kikapcsolódásra vágyik. Nekem pedig lassan újra kellene néznem néhány jó kis John Cucask filmet, úgy érzem...

9/10

(FilmBaráth)

A Pop, csajok, satöbbi teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.