Amikor a harmadik rész mind a nézők szívében, mind a mozipénztáraknál elutasításra talált, az alkotók számára is egyértelművé vált az, amire már előtte (és amire 2 éve is) rá kellett volna jönniük: a Terminátor-széria útja nem az önismétlésben van kijelölve. Így bár a két forgatókönyvírót megtartották, egy radikális újradesignolást vittek végbe az univerzum jellegén és hangulatán. De akármennyire is meghatározó volt a Megváltás szempontjából, hogy a saját kliséit már oda-vissza megjárt filmsorozat végre fellélegezhetett, messze nem csak az elődjei vonatkozásában mondható jó filmnek.

Mivel a trilógia zárásaként elkövetkezett az Ítélet napja, magától értetődő volt (legalábbis idén nyárig), hogy nem lehet tovább folytatni a terminátor-visszaküldős játékot, így filmünk időpontja és helyszíne már 2018, és a gépek elleni háború pokla valahol az USA nyugati részén. És bár az éppen felemelkedőben lévő John Connor (Christian Bale) és a tejfelesszájú kis senkiként harcoló Kyle Reese (Anton Yelchin) is meghatározó szerepet kap a történetben, ez mégsem az ő filmjük, hanem a 2003-ban kivégzett, de a Cyberdyne által újra felélesztett fegyencé, Marcus Wrighté (Sam Worthington).

Ha már nem tették volna előre nyilvánvalóvá, ebből mindenki számára azzá válhat, hogy a Megváltás egy trilógia első darabja lett volna csak, ennek megfelelően pedig a széria ikonikus alakjait megpróbálták nem túlhasználni, és egy új főszereplőre helyezni a hangsúlyt. Amennyire megdöbbentő eleinte, hogy John Connor szinte csak egy mellékszereplő a saját filmjében, végül a forgatókönyv igazolja ezt a döntést: míg a színészileg kisebb kihívásokkal küszködő Worthingtonnak sok térre van szüksége, hogy kibontsa a karakterívét, Bale már a puszta jelenlétével és sokkal apróbb gesztusokból képes hozni szerepet, és bár így is valamennyire félbehagyott munka Connor karaktere, sikerül éreztetnie, hogy még egy nagyobb út elején jár. Ettől függetlenül nem tudom maradéktalanul helyeselni ezt a megoldást, ugyanis ennyi szereplővel, egyben az új környezet bemutatásán dolgozva kissé egyszerűek és kidolgozatlanok a karakterek és történeteik.

Ez azonban csak egyike volt az alkotás merész döntéseinek, a produkcióban ugyanis igyekeztek minél inkább új alapokra helyezni és tágítani a Terminátor világát, újfajta robotokkal, a Cameron-féle sötét, reménytelen világ egy újfajta ábrázolásával, amely ennek megfelelően az Ellenállást sem egy szedett-vedett, de valamilyen csoda folytán mégis győzedelmeskedő csapatként, hanem egy kompetens katonai egységként mutatta be. McG ennek megfelelően nem félt kifejezetten háborús felhangokat is megidézni vizualitásában, amely egy tipikus akciófilm hősmítosza helyett igyekszik a háborús alkotások kisemberekre fókuszáló perspektíváját kihangsúlyozni pazar vágatlan megoldásaival, a szereplőket hűen követő kamerájával és az időnként már-már zavarba ejtően eltünedező zenével. A rendező akciói így sokkal inkább intenzívek, mintsem látványosak, de az élmény szempontjából ez abszolút meghálálja magát.

A film tehát sikeresen helyezte új alapokra a franchise-t, és úgy találta meg benne a saját hangját, hogy a gyökereiről sem feledkezett meg: stílusos utalások keretében lövi el az elődökben is kötelezően visszatérő képeket és szövegeket. Ugyanakkor sokkal kerekebb és teljesebb élmény lehetett volna, ha nem ügyel kínosan arra, hogy ezzel párhuzamosan egy új trilógia alapjait is lefektesse, és mivel bukásával ez az igyekezet hiábavalónak bizonyult, jogosan lehet felróni neki azokat a hiányosságokat, amelyeket egy három részes egység elemeként nem tennénk meg. Akciófilmként azonban így is hatásos és minőségi, vonásaiban pedig kellően eredeti ahhoz, hogy egy többnyire hiánytalan élmény lehessen.

8/10

A Terminátor - Megváltás teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán