Néhány napja már belefutottam két nem túl acélos független filmbe, és már kicsit temetni is kezdtem a kategóriát, amikor a Comet elém került. Kissé félve is vágtam bele, ugyanakkor minden várakozásomat felülmúlva rögtön az év legjobbjai között kötött ki. Úgyhogy, ha valaki hozzám hasonlóan egy minimális válságot él meg az indie produkciók kapcsán, bátran tegyen vele egy próbát, ha pedig kifejezetten szereted is az ilyen alkotásokat, még inkább.

Dell (Justin Long) és Kim (Emmy Rossum) egy véletlen folytán keresztezik egymás útját, azonban így sem kerülhetik el azt, hogy szerelembe essenek egymással. A film története kapcsolatuk 5 legfontosabb fordulópontját rajzolja ki elénk, amelyek mintha kaotikus egymásmellettiségben léteznének, vagy éppen Dell álmainak és képzelgéseinek részei.

Sam Esmail filmjét lehetne akár az 500 nap nyár és a Before-trilógia szerelemgyerekének tartani, ugyanis szereplőit, hangulatát és felborított időrendjét előbbiből kölcsönzi, míg utóbbit azzal idézi meg, hogy az egész forgatókönyv tulajdonképpen 5 db, kizárólag dialógusokra építő jelenetből áll. Az író-rendező tehát nagyon is tisztában volt vele, hogy mi teszi a sikeres indie romantikus filmet, és még a beállításaiban sem hajlandó a konvenciók mentén haladni: a szereplőket hol a távolból leskelődve látjuk, hol szinte szó szerint kilógnak a kompozíciókból, amelyekben anti-Wes Andersonként mindig a kép legszélére rendezi őket. Nem mondom, hogy zseniális húzás, ha a kép háromnegyedét az a falrészlet tölti ki, amelynek szereplőnk támaszkodik, mint ahogy a párbeszédek is néha túlírtak és hiteltelenek tudnak lenni, de az összkép mégis működik. Egyrészt, mert Esmail remekül építette fel és írta meg ezt a koncepciót, de végső soron ez még nem predesztinálná többre a művet annál, hogy egy bevált recept ügyes megvalósítása legyen. Viszont utánozhatatlan atmoszférájával ennél jóval nagyobb élményt tud nyújtani.

Amelyet nem tudok mással indokolni, mint hogy ez az alkotás végtelenül őszinte. Látszik rajta, hogy nem egy "nem adtak pénzt Hollywoodban, ezért összetarhálok pár milliót egy hipszter filmre, amivel szarrá nyerem magam a Sundance-en" felindulásból született, hanem egy olyan szívvel-lélekkel készített projektként jött létre, mint itthon a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, az esetenkénti kisiklások ellenére is összességében hiányzik belőle a mesterkéltség és a számító pózolás. Ezért tud szinte az első perctől magával ragadni a történet, amely aztán a nagyon jó érzékkel használt vágásoknak és a színészek meggyőző alakításainak köszönhetően egy percig sem ereszt el. A végeredmény így egy olyan hatásos érzelmi hullámvasút, amilyenre a Blue Valentine óta nem volt példa.

Ha kivonom a képletből a néhány túlgondolt szöveget és a hasonlóképpen kissé túlhúzott befejezést, akkor nyugodtan mondtam, hogy ez lett az idei év legszeretetreméltóbb filmje. Egyben pedig egy remek példa arra, hogy indie filmet lehet őszintén, természetesen és szívből is készíteni, anélkül, hogy a New York-i munkanélküli bölcsészeket és a fesztiválzsűriket céloznánk be vele.

9,5/10

A szerelem üstököse teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

(Az írás eredetileg 2014. december 8-án jelent meg)