Richard Linklatertől ezt az egyik korai alkotását jellemzően a rendező legnagyobb klasszikusai között szokás emlegetni. Amiben közrejátszhat az is, hogy olyan későbbi sztárok tűnnek fel benne gyakorlatilag mellékszereplőként, mint Matthew McConaughey, Milla Jovovich, Ben Affleck vagy Adam Goldberg, annak pedig mindig megvan a pikantériája, hogy egy hatalmas filmcsillagot rosszul belőtt hajjal, néhány perces jelenlétre kárhoztatva nézhetünk meg egy régi darabban. A Tökéletlen idők pedig kétségkívül ezen nosztalgia, de önmagában a nosztalgia filmje is, ezen felül pedig nem is tud és akar mást nyújtani.

1976, az iskola utolsó napja. A leendő végzősöket nem érdekli sok minden azon kívül, hogy egy beavatási rituálé keretében jól megszívassák az elsősöket. De ezen felül azért még előkerülnek olyan lényeges kérdések, mint hogy hol legyen az esti buli, ki vesz sört és füvet, valamint honnan szereznek jegyeket a nyári Aerosmith-koncertre.

Ilyen felvezetéssel talán nem fog senkit meglepetésként érni az a megállapítás, hogy Linklater már 20 éve sem kifejezetten történetközpontú műveket alkotott. Nagyon sarkosan fogalmazva a Tökéletlen idők sem más, mint 100 percnyi piálás és füvezés, miközben a szereplők jellemzően a semmiről beszélnek, a háttérben pedig korabeli slágerek szólnak. Egy-két visszatérő elem ugyan gondoskodik arról, hogy a cselekményszerűségnek legalább egy minimális látszata előtűnjön, de ha nincs a jelenetek linearitása, nyugodtan beszélhetnénk egymásra pakolt életképekről is.

És Linklater esetében tulajdonképpen nincs is másról szó, mint hogy meg akarja ragadni egy hely és idő (jelent esetben saját tinédzserkora) hangulatát. Mivel pedig szinte csak ezzel foglalkozik, ugyanakkor egyben elképesztően érzékletesen alkotja meg jeleneteit, a közeg atmoszférája valóban lüktető és hiteles, és még a bemutatott időszak óta eltelt szűk 40 év is alig tudott valamit elvenni ebből. Ez teszi az alkotást tehát valamennyire élvezhetővé, és azért írom, hogy csak "valamennyire", mert itt a rendező még nem képes olyan széles skálát bejáró nézőpontokat felvonultatni, mint a Sráckor esetében. Ugyan rengeteg karaktert mozgat, és látszik az igyekezet, hogy velük különböző perspektívákat kíván behozni a forgatókönyvben, de a geektől a menő focistáig igazából mindenki ugyanott, ugyanakkor, ugyanazt és ugyanúgy csinálja, nüansznyi eltérésekkel, ez az ismétlődés pedig többször is unalmassá válik a játékidő során.

A hitelességnek pedig egy alapos pofont ad, hogy Linklater alaposan túljátszatja a színészeit. Ez különösen akkor kiütköző, amikor egy-egy később sztárrá vált színész munkája mellé fejben odatehetők későbbi alakításai (pl. Ben Affleck), de másoknál meg pont az amatőrségből fakadó színpadiasság a szembetűnő. Természetesen fel lehet ezt fogni a korszellem tudatos megidézéseként is, de engem sok helyütt inkább csak kilökött az élményből és számomra egy ügyetlen rendezőről tett tanúbizonyságot.

Ettől függetlenül mindenképpen egy kellemes és élvezetes filmnek mondanám a Tökéletlen időket, ugyanakkor klasszikusként és megkerülhetetlen mesterműként semmiképp nem beszélnék róla. Linklater életművében sem, aki a későbbiekben sokkal kifinomultabb és érettebb darabokkal szórakoztatott és varázsolt el minket, ugyanakkor pontosan emiatt érdekes és szórakoztató stílusának alapvető vonásait viszontlátni kezdeti, kidolgozatlan formájukban.

7,5/10