Vannak olyan dolgok az életünkben, melyeknek használatát, jelenlétét teljesen természetesnek vesszük, és sokszor bele sem gondolunk, hogy hétköznapjaink egyes részei hogyan kerültek oda, ahol ma megvannak. David Fincher tőle kissé szokatlan stílusban mutatta meg nekünk 2010-ben a közösségi oldalak zenitjének számító Facebook létrejöttét.
Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg) magának való, különc, komputerzseni egyetemista szükségét érzi egy sikertelen próbálkozás után, hogy létrehozzon a többi egyetemista számára egy olyan weboldalt, ahol nyugodt szívvel rákereshetünk olyan személyekre, akik érdeklődést váltanak ki belőlünk. Meg lehet nézni az adott illető érdeklődési köreit, a párkapcsolati státuszát, fényképeit és még sok egyéb hasznos dolgot. Az oldal pillanatok alatt bombasikerré válik, Mark-nak pedig fel kell vennie a kesztyűt a társulni akaró üzletemberekkel és a pereskedő ötlettársakkal.
Alapjáraton nehéz eladni egy olyan filmet, ami jóformán csak párbeszédekből áll, ráadásul rengeteg informatikai szakkifejezés is elhangzik. Elsősorban Jesse Eisenberg-nek köszönhetően a dolog azonban működőképes. Nem élete alakítását nyújtja, viszont ez a szerep fantasztikusan illik rá. Képes megtestesíteni rengeteg, kockákkal kapcsolatos sztereotípiákat és összességében elmondható, hogy végig jelen van egy kevéske fekete humor. Pedig az alaptéma nem adna erre okot, de annyira pazar dialógok hangzanak el, hogy időnként mosolyra fakad a néző. Természetesen a hangsúly inkább az üzleti életre és annak minden mocskára van fektetve, remekül sikerül érzékeltetni, hogy hogyan lesz egy átlagos srácból egyik napról a másikra egy önző, vállalati cápa.
Aki egy doksiszerű Facebook-filmet vár A közösségi hálótól, melynek középpontjában a lájkok és a megosztások vannak, az csalódni fog. Az alapvető tények ugyan bemutatásra kerülnek, de messze nem olyan száraz és szűk réteget megcélzó filmről van szó, ami a laikus nézők számára élvezhetetlen lenne. Túl sok minden nem történik a vásznon, sőt, nem is igazán akadnak emlékezetes, kiemelendő jelenetek, ennek ellenére mégis egy pörgős, bátor alkotás ez, aminek a tempója az első pillanattól fogva magával ragad. Ez elsősorban a dinamikus vágásnak köszönhető, hiszen egyszerre több idősíkon fut a történet. Nyomon követhetjük az előzményeket, illetve az alkotási folyamatokat, valamint két, jelenkorban játszódó pereskedési tárgyalást.
A filmzene egészen kiváló, szinte észrevétlenül hallatja magát, azonban a fordulópontokat jelentő pillanatokban bizonyosodhatunk meg igazán a Trent Reznor-Atticus Ross duó zsenialitásáról. A csúcspontot mind zenei, mind filmművészeti szempontból egyértelműen a zárójelenet jelentette számomra. Érezhetően sok a ferdítés, talán egy-két szereplő jobban ki van forgatva a saját zónájából a kelleténél, de összességében egy rendkívül szórakoztató, precízen megrendezett filmet kapunk, mely nem kevés társadalomkritikával és mondanivalóval válik az egyik legjobb Fincher-mozivá.
9/10
