Sosem gondoltam volna azt, hogy ahogy növekszik a megnézett filmjeim listája, a dramedyk ezzel párhuzamban fognak kibérelni maguknak egy különleges helyet a szívemben. Pedig úgy tűnik, hogy szép lassan ez történik. Széles és sokoldalú műfajról beszélünk. Mindegyik idetartozó darab egy nagyon egyedi élményt nyújt. Köszönhető főként ez annak, hogy a drámai vígjáték, mint stílus, szinte bármely másikkal tökéletesen vegyíthető. A jobb darabokba pedig még megfelelő mennyiségű mondanivalót is rendszeresen sikerül bezsúfolni. Nem véletlen tehát, ha egy-egy kiválóbb darab még a kedvencünké is válik. Tökéletes példa egy ilyenre cikkünk alanya, a The Girl Who Leapt Through Time.

Makoto egy átlagos lány, aki szemmel láthatólag egy szokásos hétköznapot tölt a középiskolájában. Ám annyiban mégsem mondható átlagosnak, hogy úgy tűnik, most egy picit nagyobb balszerencse adag jutott neki, mint általában. Majdnem elkésik az első órájáról, de azért a meglepetés matek felmérőre még időben beér és még a klub foglalkozáson épp, hogy nem gyújtja fel a termet. De lehet, hogy mégsem annyira rossz ez a pechszéria, hiszen pont ennek köszönhetően jön rá aznap, hogy képes utazni az időben… 

A The Girl Who Leapt Through Time egyedisége több kisebb dologból fakad. A szokásos dramedy stíluselem mellé bekerült ugye az időutazás, mint a fő különleges fűszerezés, és az időutazáskor megjelenő kissé tripekre emlékeztető képek. Ott van még a nagyszerű zene, ami ha nem is lehengerlően jó, de némely dallamok felcsendülésekor elismerően biccentettem. Az animáció és a rendezés stílusa a nagyrészt olyan, mint egy szokásos iskolai slice-of-life alkotásé, de egy pár jelenetnél egészen sajátossá válik. Az animálást most is a Madhouse végezte, ugyanúgy, mint Mamoru Hosoda összes említésre méltó filmjénél. Nagyon szép munka, az átlagosnál mindenképp jobb, de azért a karakterdizájnokban találhat az ember némi kivetnivalót. Bizonyos szereplők külleme igencsak jellegtelenre és klisésre sikeredett. Ezek olyan problémák, amik például a Summer Warsban nem voltak megtalálhatóak (szintén Hosoda és szintén Madhouse).  

További pozitívum, hogy a forgatókönyv, a karakterek mind nagyszerűen vannak megalkotva. Ugyebár az időutazásról feldolgozó művek rákfenéje, hogy nehezen követhetőek, bennük gyakorta összekuszálódik a történet szála. Szerencsére ezt a problémát itt elkerülték az írók. A sztori lineáris vonalon halad, és amikor az időben való utazásra kerül a sor, pontosan tudjuk, hogy Makoto éppen hova ugrik vissza. Az, ahogy előtérbe kerülnek az időutazásának következményei, és a mód, amivel a hangulat szép lassan átvált vígjátékból egy komolyabb drámává szintén hibátlanul van kivitelezve. Mindez ráadásul úgy sikerült prezentálni, hogy egy percre sem zökkenünk ki a film sodrából. Ebben az elmerülésben segítenek az élethű dialógusok és a hiteles szereplők közti interakciók.

A film mondanivalója is annak szereplőiről szól. Az emberi kapcsolatokról és érzelmekről. Kár, hogy itt bukkannak a felszínre a film negatívumai is. Ugyanis ez, az amúgy ötletes jelentéstartalom eléggé kevésszer kerül előtérbe. Főként akkor esik róla szó amikor Makoto a nagynénijével beszélget. Ez még annyira nem is lenne nagy tragédia. Ám ehhez hozzáadódik még az is, hogy a befejezésében nem bukkan fel ismét. Ráadásul a lezárás eseményei az addig történtek viszonyában teljesen illogikusak, emiatt még a mondandó konkrét értelmezésére sem ad lehetőséget. Ez valószínűleg amiatt van, mert a készítők féltek egy szilárd lezárást adni a műnek, helyette kaptunk egy többféle értelmezésre is lehetőséget adó sejtelmes végkifejletet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem magával a nyitott lezárással van problémám, hanem azzal, hogy ebben az esetben teljesen ésszerűtlenre és a földtől elrugaszkodottra sikeredett.

Összességében tehát Mamoru Hosoda első igazán nagy műve egy nagyon remekül összerakott, saját személyiséggel és lélekkel rendelkező munka lett, viszont az alkotók bátortalansága miatt nem lett mestermű, kár érte.

8/10