Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a Frank valamilyen szinten mindenki érdeklődését felkeltette, hiszen "ez az a film, ahol Michael Fassbender egy hatalmas gumifejet viselő énekest játszik". És aki így fogta fel, annak lett igaza: ugyanis ebben a filmben tulajdonképpen tényleg semmi érdekes nincs egy gumifejen, néhány fura indie-pop számon és egy rakás őrültön kívül.

Jon (Domhnall Gleeson) egy amatőr zenész, még a miénknél is kevesebb Twitter-követővel, valamint az ihlet teljes hiányával. Miközben mindennapi élményeiből próbál valahogy egy dalt szerezni, összefut egy furcsa együttessel, akik éppen billentyűs híján vannak. Egy nem túl jól sikerült közös koncert után ráadásul még az album felvételére is meginvitálják, így lesz Jon mindennapi életének része a karizmatikus frontember, Frank (Michael Fassbender), aki egy hatalmas gumifejjel a fején mászkál, valami a banda többi, hasonlóan őrült tagja. Főhősünk számára pedig felcsillan a remény, hogy talán ez az inspiráló környezet felszínre hozza az ő tehetségét is.

A film remek alaphangot üt meg, folyamatosan tud táplálkozni extravagáns karaktereiből, valamint az általuk kreált bizarr szituációkból. Bár nem tartanám elsődlegesen vígjátéknak, ettől függetlenül rendre sikerült humort is csempészni bőven a történetbe, a zenével pedig kivétel nélkül pazarul találták el az adott szituáció által igényelt melódiát. A színészek abszolút kihasználják, hogy szabadon vannak eresztve, nagy meglepetésemre azonban Maggie Gyllenhaal simán ellopja a showt a gumifej mögött kissé felemás benyomást adó Fassbendertől. Hangulatfilmként tehát egészen kiváló és szórakoztató műről számolhatok be, de sajnos ezen kívül több nincs benne.

Például amikor egy hangyányi lehetőség is támadna bepillantanunk a szereplők hátterébe, gondolataiba, a forgatókönyv gyorsan visszatáncol, és ahelyett, hogy egy érdekes karakterdrámává alakulna, mindenkit elintéz azzal, hogy ő egy őrült. És mivel hiányoznak a további rétegek, ha lefejtjük a bizarr és szokatlan körítést, a felszín alatt a Frank pont ugyanolyan semmitmondó, mint egy átlagos "együtt zenélős" film: ugyan sablonossággal nem vádolható, de műfajbéli társainál eredetibb következtetésekre nem jut.

A külsőségekben tehát sikerült érdekesnek és különlegesnek lennie, de a tartalomra ez sajnos már egyáltalán nem igaz. Mondhatni, hibátlanul kelti fel az érdeklődést, hogy aztán ne mondjon semmit. De legalább annyi a javára írható, hogy ezt a semmit sokkal egyedibben mondja el, mint a legtöbb hasonló zenés produkció.

7,5/10