Késő már azon bánkódni, hogy fogalmunk sem volt, mit szabadítunk magunkra, amikor két éve jegyet váltottunk Az éhezők viadalára. Az egyre színvonaltalanabb young adult-adaptációk forrása ugyanis kiapadhatatlannak tűnik, azonban a legfrissebb darab nem egészen illik a sorba. Nemcsak azzal, hogy tulajdonképpen egészen nézhető, hanem hogy pont az ellenkezője a baja, mint a zsáneren belül a többi alkotásnak.
A háborúk szabdalta Chicago egy új társadalmat alakít ki a túlélés céljából: teljesen eltörlik az érzelmeket felnőttkoruk elején személyiségük alapján 5 kategóriába osztják az embereket, ők pedig ennek megfelelően élik tovább az életüket. Tris (Shailene Woodley) személyiségtesztje azonban nem a várt séma szerint alakul: kiderül, hogy nincs egyértelmű preferenciája, és mint ilyen, a társadalom ellenségének minősül. Az eredményt titokban tartva főhősnőnk gyorsan beugrik a Bátrak frakciójába, ott próbálva meg túlélni. A kérdés már csak az, hogy a folyamatos próbatételek során meddig tudja elrejteni a valódi énjét.
A beavatottal nem is igazán az a baj, hogy teljesen nyilvánvalóan a young adult-hullám meglovagolása, hanem hogy ez jelentősen rajta is hagyta a nyomát. Míg Suzanne Collins Battle Royale-klónjában egy alapvetően hiteles és érdekes diktatúrát vázol fel elénk, addig Veronica Roth könyve a 70-es, 80-as évek "életed végéig az lélekölő munkád rabja leszel"-félelmét önti egy sztereotip kategorizálásra épülő társadalom disztópiájába. Így a film leginkább azzal vérzik el, hogy az eleve bugyuta tanmesével ráadásul még egy olyan generációt is céloz meg, amelynek jó eséllyel teljesen más félelmei vannak, mint az itt prezentált hősöknek. (Pedig ez már ennél jobb filmeknek sem jött be.) Persze jó eséllyel itt sem arról van szó, hogy a szerző eltévedt volna kb. 30 évet, hanem a mondanivaló hiánya és a lustaság eredményeképpen a keretsztori nem kerülhette el az évtizedes sablonokat.
Ennek köszönhetően érdekes módon nem a karakterek vagy a szerelmi szál ölik meg a produkciót, sőt, inkább ezek tartják életben: bár tényleg semmi extra nincs szereplőinkben, a cselekmény folyásában, egy-két aprósággal mégis életet tudnak lehelni a történetbe. A főszereplő páros dinamikája, a Végjátékból csórt kiképzés felépítése egészen jól képes lekötni a figyelmet (azt is megkockáztatom, jobban, mint Az éhezők viadalában), valamint legalább addig sem az őket körülvevő bántóan leegyszerűsített világot kell bejárnunk. Hozzátartozik még ehhez, hogy a színészek között sem Twilight-szintű antitalentumok tűnnek fel, hanem a huszonéves korosztály legnagyobb tehetségei, de talán Woodley vagy éppen Miles Teller játékát is elhomályosítja a semmiből feltűnt Theo James. Vizuálisan is abszolút rendben van a mű, hiába sikeredett néhány effekt meglehetősen ambiciózusra a büdzséhez képest, képes hozni egy blockbuster grandiozitását. De csak az utolsó harmadig, azaz a kötelező összecsapásig működik a narratíva, amely ott az elképesztően triviális klisék hatására végül teljesen nevetségessé válik.
Úgyhogy érdekes darabbal állok szemben: a szokásossal ellentétben A beavatott egy jól megírt és valamennyire élvezhető alkotás, viszont az alapötlete egy rengeteg helyről összelopkodott, ezer éves klisékre épülő koncepció. De ha valaki egy jó YA-filmet szeretne látni, akkor abszolút tudom ajánlani ezt, főleg, ha az illetőt nem zavarja az, hogy egy sci-fi ennyire otrombán inzultálja a műfaj alapvető értékeit.
7/10
