A The Voices az a film, aminek soha nem lett volna szabad elkészülnie. Nem azért, mert rossz film (nagyon is jó), hanem mert pontosan ezek a fajta projektek azok, amik évekig keringenek Hollywoodban, míg végül megdöglenek, mert senkinek sincs elég mersze finanszírozni őket. A The Voices forgatókönyve is évekig szerepelt az éves írói feketelistán, amit a legjobb, gyártásba nem került könyvekről állítanak össze, viszont az ott szereplő könyvek nagy részével ellentétben le is forgott, és ami a legmeglepőbb: nem lett kiherélve. A The Voices gyakorlatilag romantikus musical egy paranoid skizofrén sorozatgyilkosról, Jerryről, aki egy kádgyárban dolgozik. Jerry menthetetlenül belezúg az egyik irodistalányba, és kutyája tanácsára randit szervez vele. A randira sok kavarás után sor kerül, és a lány halálával végződik. Jerry a macskája tanácsait követve elrejti a lány fejét a hűtőbe, a testet pedig apró szeletekre darabolja. A szerelem azonban ismét lesújt, Jerry pedig újra randit szervez.
Jerry számára mindig minden a legnagyobb rendben van, legkomolyabb skizofrén delúziója, hogy a világ színes, kellemes hely, ahol időnként táncra perdülnek az emberek, és mindenki nagyon boldog. Gyilkosságait háziállatai, egy kutya és egy macska igyekeznek racionalizálni számára: a kutya Jerry jobbik énjének a hangja, a macska pedig az élvezeteknek és a halálnak élő sötétebbik fél. Természetesen a macska az igazán vicces és humoros figura a két állat közül. A kórusba idővel becsatlakoznak a hűtőben gyarapodó levágott női fejek is, melyek társaságot követelnek maguknak. Az egészben az a legviccesebb, hogy Jerry diagnosztizált beteg, és rendszeres kezelésre jár, próbálkozik a hangok elhagyásával. Azonban a gyógyszerek fogyasztásával a színes álomvilág, amelyben él kíméletlen, dögszagú valósággá változik, amelyben plafonig állnak a feldarabolt és műanyag dobozba rejtett holttestek. Érthető, miért tér vissza Jerry saját őrületébe ahelyett, hogy elfogadná a világot és önmagát olyannak, amilyen.
Ryan Reynoldsnak nagyon jól áll a szerep, nem gondoltam volna, hogy képes ilyen mélységet adni egy karakternek úgy, hogy közben nem használhatja a szokásos drámai eszköztárat (fröcsögve zokogás, szájból csordogáló nyál, esztétikusan ömlő könnycseppek, stb.), mert Jerry karaktere konstans idült vigyorral az arcán, magát egy Disney filmbe képzelve éli mindennapjait. Ja, és Reynolds remekül táncol és énekel, és valamennyi beszélő állat hangját is ő adja. Remélem, hogy Reynoldsot megtalálják még hasonló szerepek, mert itt bizonyítja, hogy mer kockázatot vállalni. Feltűnik mellette még Gemma Arterton és Anna Kendrick is, utóbbi jelenléte a Pitch Perfect után különösen vicces, mindenesetre a magam részéről Kendrick-et ebben a filmben kedveltem először igazán. A rendező, Marjane Satrapi, akit itthon leginkább a Persepolis kapcsán ismerhetünk, elengedi magát, és szédítő stíluskavalkádot készít, amelyben megfér egymás mellett a romantikus komédia és a horror, a pszichothriller és a musical, a lélektani dráma és a giccs, az embertelen erőszak és aranyos, beszélő állatok. Egy gyenge rendező kezében az egyébként remek forgatókönyv biztosan összeomlott volna, hisz nem mindenki tud ennyi eltérő zsánert és stílust egybeolvasztani, de Satrapi érezhetően lubickol a lehetőségben, annyira, hogy még a film végefőcímét is egy betegesen cuki táncdalbetétté változtatja, amelyben a film valamennyi elhalálozott szereplője a mennyországból énekel nekünk színes csillámruhákban.
A The Voices-nak valahol párdarabja Franck Khalfoun új Maniac változata, amennyiben mindkét film egy skizofrén delúzióktól szenvedő sorozatgyilkos szemszögébe helyezi a nézőt, csak míg a Maniac jeges távolságtartással szemléli az erőszakot és elkövetőjét (akinek pedig szó szerint a szemén keresztül látunk), addig a The Voices testközelbe hozza a figurát, és egy sor eszközzel (mint például a beszélő állatok) szimpátiát ébreszt iránta. Emellett mindkét film egy anyával kapcsolatos traumával hozza összefüggésbe a lelkibetegség kialakulását és a gyilkolásra való hajlamot, és mindkét filmben van egy nő, aki talán kiutat jelenthet az őrületből a gyilkos számára. Ettől eltekintve a két film mind stilárisan, mind hangulatában különbözik. Annyi közös még bennük, hogy mindekettő csúcsra pörgeti a film stiláris eszközhasználatát, Satrapi, csakúgy mint francia kollégája, minden alkalmat megragad, hogy beállításaiban és megoldásaiban újszerűvel és váratlannal álljon elő.
A The Voices bukásra van ítélve a mozipénztáraknál, mert nem lehet semmilyen közönségnek direkten reklámozni. Olyan film ez, ami a bemutató után pár évvel éri el a kultfilmstátuszt, és amikor az megtörténik, bánni fogod, hogy nem az elsők közt láttad, ha lehet, még moziban. Ne szalaszd el a lehetőséget.
9/10
