2000-ben viszonylag kevesen fektettek volna komoly pénzeket egy szuperhős-franchise-ba, köszönhetően többek között Joel Schumacher kitartó munkájának. Ebbe az űrbe érkezett az X-Men, és indította el azt a folyamatot, amelynek most már remélhetőleg a betetőzését látjuk. Azonban nem csak kronológiailag volt meghatározó ez a trilógia, az egyes darabok jellegén tökéletesen lemérhető, hogyan jutottunk el 6 év során a 90-es évektől egészen a mai divatig.
X-men: A kívülállók: Ennyire öregnek nem éreztem még magam, mint amikor ezt a filmet újranéztem. Letaglózott, hogy egy, az új évezred hajnalán készült produkció már mennyire elavultnak tud tűnni, legyen szó effektekről (meg sem próbálták elfedni, hogy zsinóron huzzák az összes kaszkadőrt), díszletekről (Logan flashback-jét tessék összehasonlítani a 2009-es filmmel), a kissé ügyetlenül összepakolt akciójelenetekről, vagy a mára már túlhasználttá vált szuperhősklisékről. Sajnos emellett a történet mélységei is kimerülnek a sorozat fő vonalát adó Magneto - Professor X konfliktusban, még a kvázi főszereplő Wolverine-nek sem jut több néhány homályos visszautalásnál. De valljuk be, abban az időben ennél többre nem is lehetett igény: az X-men egy olyan szuperhősfilm, ami lehet, hogy semmire nem jó, de legalább végig lehet nézni anélkül, hogy fájdalmat okozna. 6/10
X-Men 2: Ha egyetlen pozitívuma is van az első rész egészen semmilyen voltának, az az, hogy a második rész valóra tudta váltani annak beteljesületlen ígéreteit. A +50 millió dolláros büdzsé már elegendő volt egy tisztességes és profi látványhoz, amelyhez hozzátartozik, hogy ezúttal sokkal inkább praktikus effektekben gondolkodott a rendező (tessék megnézni például Mystique átalakulásait). A +30 perc játékidőnek köszönhetően pedig a számos karakter nagy része megkapja a saját történetét, miközben az előző felvonást uraló Professor X - Magneto páros szorul a háttérbe. Kettejük konfliktusának visszatérő körei helyett az egyes szuperhősök saját vívódásának bemutatása egy újfajta hangulatot kölcsönöz az alkotásnak. Ebből a szempontból tehát ez a film sokkal emberközelibb és érdekesebb tud lenni, mint elődje, bár valódi, átütő érzelmekre még így sem feltétlenül képes. A nagyságnak pedig olyan ára is van, hogy a túlságosan sok szál miatt elnyújtott és szétdarabolt finálé folyamatosan leül, ahelyett, hogy az izgalmakat fokozná. 7,5/10
X-Men: Az ellenállás vége: Ugyan sem mélységeiben, sem bonyolultságában nem üti meg az előző felvonás szintjét, azonban így annak hibáit is sikerül kiküszöbölnie. A Bryan Singert váltó Brett Ratner elképesztő könnyedséggel pakolta össze a nagyköltségvetésű szuperhősfilmek iskolapéldáját, amely szinte tökéletes kifinomultsággal adagolja a modern blockbusterek azóta már kötelezővé vált alkotóelemeit. Ez persze részben azt is jelenti, hogy a 2. rész egyedisége is hiányzik belőle, helyette viszont kapunk egy valódi fináléhoz méltó látványt és izgalmakat, valamint visszatérést a mutáns-ember szembenálláshoz (ez utóbbit viszont végül elnyomja a nagy összecsapás szükségessége). Jean Grey karakterfejlődése (amelyben azért sok része van az X-Men 2-nek is) pedig egy kellően érdekes központi elemet tud szolgáltatni az enélkül minden bizonnyal könnyen kiüresedő blockbusterbe. 8/10
Érdekes látni tehát, hogy mindössze 6 év alatt hogyan jutott el a zsáner a tisztességes középszertől a mai szuperhős-őrület megalapozásáig ennek a trilógiának a segítségével. 3 egészen különböző film, de mindegyikük valamilyen szinten elődjének mondható a mostanában készülő daraboknak. Most már csak az a kérdés, hogy a folytatás is képes lesz-e ennyire korszakalkotó lenni.
