A filmet a Titanic filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.
Martin McDonagh nevét minden bizonnyal már sokan ismerik az Erőszakiknak In Bruges-nek és A hét pszichopatának köszönhetően. Azt talán kicsit kevesebben tudják, hogy van egy öccse is, aki John Michael névre hallgat, és szintén filmezéssel foglalkozik. Azonban könnyen lehet, hogy néhány év elteltével pont az ő nevét fogjuk jobban megjegyezni.
James atya (Brendan Gleeson) egy nyugodt, ámde sajátos ír kisváros lelkésze. Egy nap gyónás során az egyik híve közli vele, hogy meg fogja ölni egy héten belül, egész egyszerűen azért, mert ártatlan. Miközben főhősünk maga sem tudja, mit kezdjen a fenyegetéssel, változatlanul éli életét, és közben reménytelenül küzd az őt körülvevő emberek problémái ellen. Mindennek tetejébe pedig az öngyilkosságot megkísérlő lányát is rendbe kéne raknia valahogy.
McDonagh első próbálkozása még csak egy humoros stílusgyakorlat volt, most azonban valóban ki tudott bonatkozni. Már nem annyira a poénokon van nála a hangsúly (bár jutott így is a morbid viccekből bőven), hanem rendezőnk olyan kérdéseken elmélkedik, mint élet, halál, hit és megbocsátás. Közhelyek helyett pedig egészen jó gondolatokkal szolgál, sziporkázó párbeszédekbe szőve azokat. Azonban ahhoz, hogy ez ne puszta intellektuális maszturbáció legyen, kellenek nagyszerű karakterei is. Egészen mesteri, ahogyan a rengeteg mellékszereplőből mindig pont a megfelelő sétál be a színre, hogy továbblökje a történetet, de nemcsak a forgatókönyv, hanem a rendezői vagy az operatőri munka is hihetetlenül tudatos.
Másrészről viszont hiába egyediek vagy érdekesek a szereplők, enyhén ki is veszi az életet belőlük az, hogy másra nem is igen kellenek, csak James atya beszélgetőpartnereinek. (Erősen gondolkodtam rajta, de szerintem egyetlen jelenet nincs a filmben, amelyben főszereplőnk ne lenne ott.) Pedig szerintem az egész koncepció (és például a remek végső montázs) sokkal erősebb is lehetett volna, ha ezek az emberek mind egy kissé részletesebb hátteret kapnak. Az időből végül is futotta volna, legalábbis én bőven néztem volna tovább a 100. perc után is.
Mindenesetre a tökéletességtől éppen csak ennyivel marad el, de ez nem változtat azon, hogy az utóbbi idők egy legtudatosabb, legintelligensebb produkcióját láthattam, amely nem maradt adós közben a szórakoztatással sem. A legjobb pedig az, hogy John Michael McDonagh előtt még minden bizonnyal rengeteg ilyen film elkészítése áll.
9,5/10