Sajnálattal kellett tudomásul vennünk az utóbbi időben, hogy a 2000-es évek elején gyakorlatilag kihalt a Guy Ritchie és Quentin Tarantino által megteremtett gengszter-vígjáték műfaj, elsősorban azért mert a fenti két direktor más irányzatokat célzott meg (illetve előbbi már csak önmaga árnyékát idézte). Ezért is üdvözölték sokan 2008-ban Martin McDonagh felbukkanását az In Bruges-zsel (a szánalmas magyar címet szándékosan nem fogom használni), mert úgy nézett ki, hogy az ír rendező vissza tudja hozni a Ponyvaregény és Blöff remek hangulatát. Második filmje pedig szintén hasonló elven épül fel, úgyhogy nézzük, rajta tudott-e maradni a megkezdett úton.

Martin (Colin Farrell) egy alkoholista forgatókönyvíró, aki éppen ötlethiányban szenved. Legjobb barátja, Billy (Sam Rockwell) pedig egy elviselhetetlen természetű színész, aki szerepek híján kutyákat rabol el és ad vissza jutalom fejében Hans nevű barátjával (Christopher Walken). Azonban minden a feje tetejére áll, amikor a maffiavezér Charlie Costello (Woody Harrelson) si-ciját viszik el, mert a gengszterfőnök elhatározza, hogy minden áron visszaszerzi.

A történet egy meglehetősen érdekes egyveleget alkot. Egyrészről ott vannak az ilyen filmektől elvárható karakterek, fordulatok és történet, ugyanakkor rengeteg szatirikus elem is megjelenik. Ilyen például, hogy a film tulajdonképpen saját maga megírásának történetét meséli el a játékidő egy részében, és Colin Farrell karaktere is megfeleltethető McDonagh-nak. Valamint van néhány, a szereplők flashback-jeiben vagy képzeletében játszódó, a történethez minimálisan kapcsolódó, krimiszerűen sötét hangulatú jelenet, amelyek egy egészen más atmoszférát teremtenek. Azonban alapvetően a film gerincét mégiscsak a megszokott kisstílű tolvaj - nagymenő gengszter párharc adja, amely a rendezőtől elvárható komolyabb végkifejlet ellenére is remekül van összerakva. A karakterek ugyanilyen jók, egyedül talán az előző film főhősére borzalmasan hasonlító, tehetetlen, depressziós főszereplő lóg ki a sorból. A színészek pedig egytől-egyig remek választásnak bizonyultak, Rockwell ismét megmutatja, hogy drámában és vígjátékban is megállja a helyét, mint ahogy Walken vagy éppen Harrelson is zseniális.

Azonban ami borzalmasan lerontja az összképet, az a humor. A film bár próbálkozik, egyszerűen nem vicces, a poénok nem ütnek. És bár láttam, hogy hol kellene felnevetni, egyszerűen nem tudtam, pedig igazán kreatív dolgokat talált ki a forgatókönyvíró. Ez talán a szatirikus elemeknek is betudható, mindenesetre számomra néhány jó ízű kacagás hiányzott ahhoz, hogy az egekig magasztaljam a produkciót.

Aki látta McDonagh előző művét, az tudja, hogy mire számítson, még ha talán most egy hangyányival gyengébb végeredmény jött is össze. Azonban még így is jól fog mindenki szórakozni, hála a remek karaktereknek és a színészeknek, és nem kétlem, hogy néhányan még halálra is röhögik magukat. De aki a klasszikus gengszter-vígjátékokon nőtt fel, annak mindenképpen ajánlom.

7,5/10