(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
A 80-as években Brian De Palma aranykorát élte. Az 1987-ben jelent meg Kevin Costner és Robert De Niro főszereplésével, az Aki legyőzte Al Capone-t, négy évvel korábban azonban a rendező olyan valakit adott a világnak, akit azóta kutlfigurává emeltek a rajongók.
Sok társával együtt érkezik az USA-ba, miután Castro megnyitja Kuba határait polgárai számára, hogy azok rokonaikhoz látogathassanak. Azonban a civilek mellett a hajók magukkal vittek több ezer bűnözőt is a kubai börtönökből. Egy volt ezek közül Tony Montana.
Útja gyorsan vezet felfelé a ranglétrán, nem válogat az eszközökben. Egy menekülttáborból egészen a miami-i alvilág egyik leghatalmasabb figurájává növi ki magát. S, hogy céljait elérje, nem válogat az eszközök között. Tony Montana egy végsőkig elmenő, erőszakos, trágár fickó, közel sem olyan kimért, mint a gengszterfilmek korábbi illetve későbbi főszereplői. Őt nem érdekli csak a pénz és a hatalom. Azonban amilyen gyorsan eljut céljáig, olyan hirtelen jön el a műfaj hősei számára szinte kötelező bukás. Tony nem képes felelősséggel bánni a hirtelen jött gazdagsággal és hatalommal, és végül ez okozza a vesztét is.
De Palma mestermunkát végzett a film világának megteremtésénél. Nem szokásos gengszter sablonokat követett, elég csak ránézni a szereplők virágmintás ingeire, vagy csak azok viselkedésére. Teljes egészében hiteles képet tud kapni a néző a 80-as éves Miami-járól. Ezt többek között a már említett ruháknak köszönhetjük, másrészt a helyszínek, díszletek megválasztásának, harmad részt, pedig a szenzációs filmzenéknek. Ezeknek véleményem szerint hatalmas szerepe volt a film hangulatának teljessé tételénél, gondolunk csak Paul Engemann „Push It to the Limit”-jére, vagy a Giorgio Moroder által szerzett darabokra, melyekért 1984-ben Golden Globe-ra is jelölték. Érdekesség, hogy De Palma munkáját a szakértők közel sem értékelték ennyire pozitívan, hiszen "elismerésként" Arany Pálma jelölést kapott. Ezek mellett még ott vannak De Palma saját módszerei a feszültségkeltésre. A sokszor már-már zavaró hangeffektek alkalmazása közben bevágott közeli a főszereplőről egy ilyen eszköz, amivel a rendező segíti az egyes szituációk feszültségének megteremtését. Meg kell említeni Oliver Stone-t, aki a film forgatókönyvét írta, és De Palma - hoz hasonlóan ő is kiválóan végezte a feladatát. Ugyan nem tökéletesen megírt darabról beszélünk, vannak üresjáratok, de szinte alig észrevehetők. A teljes játékidő közel három óra, amit szinte észre sem vesz a néző és ebben Stone munkájának nagy szerepe volt. És akkor térjünk rá a film főszereplőjére Al Pacino-ra, aki véleményem szerint élete egyik legjobb alakítását nyújtotta a filmben. Teljes mértékben azonosulni tudott a figurával, és tökéletesen játssza el azt. Fantasztikus alakítást láthat a néző, és a másért nem is ezért már önmagában megéri megtekinteni a filmet. Minden grimasza, minden megszólalása, minden mozdulata aranyat ér.
A sebhelyesarcú tehát nem véletlenül lett az ami: kultfilm. Egy gengszterfilm, de nem a szokványos fajtából, egy utánozhatatlan életérzést ad át a film, és egy megismételhetetlen alakítást láthat a néző. Kötelező darab.
10/10