A "jó horror" kifejezés lassan már oximoronnak számít, és valóban elég nehéz olyan alkotást találni a műfajban, amely az ijesztgetéseken kívül tud bármilyen filmélményt is nyújtani, és nem lesz igen hamar nevetség tárgyává. Lassan már ott tartunk, hogy egy önmagát lépten-nyomon kinevető horror sokkal szórakoztatóbb, mint egy izzadtságszagú kézi kamerás szellemjárás. De szerencsére kivételek mindig akadnak.

A történet ismertetésébe azért nem kezdenék most bele, mert ez a film tudhatja magáénak a világ legindokolatlanabb nyitójelenetét. Nem venném el tehát senkitől a lehetőséget, hogy átélje azt a WTF-élményt, amikor az 5. perc után nem tudja eldönteni, hogy ezt most teljesen komolyan gondolta az író-rendező Neil Marshall, vagy egy újabb paródia került a lejátszóba véletlenül egy valódi horror helyett. A sztoriról inkább azt érdemes tudni, hogy meglehetősen hosszú időn keresztül egy klausztrofob túlélő-thriller álcáját ölti magára (amolyan "küzdünk az anyatermészettel stílusban), hogy aztán az utolsó fél órára átcsapjon egy fokozott tempójú, véres creature-horrorba.

Ez a műfaji törés valószínűleg sokak számára furcsán fogja kivenni magát, hiszen bizonyos szempontból tényleg mintha két különböző filmet látnánk, ugyanakkor ez tökéletes megoldás, ha azt vesszük, hogy így egyik szakasz sem elég hosszú ahhoz, hogy fárasztóvá váljon. Ezen felül pedig így az átlagosnál talán egy kicsivel több idő jut a karakterek építésésére, ezáltal pedig a végjátékra is jut kellő drámai töltet, és kivételesen nem a szereplők halálának fogunk drukkolni. Neil Marshall munkáját tehát mindenképpen dicséret illeti, sikeresen lehelt életet egy sok szempontból sablonos alapötletbe, például azzal, hogy kizárólag női karaktereket írt.

Viszont sok más téren ez a mű katasztrófa. Rögtön itt van nekünk például David Julyan zeneszerző, aki kicsit túlgondolta a saját szerepét, és még a fenyőerdők látványát is egy olyan dübörgő zenekari tuttival kíséri, mintha egy nagyszabású romantikus film csúcspontját látnánk. A fővilágosító egyszerűen teljesen érthetetlen módon látta el a feladatát: azon még túltenné magát az ember, hogy a film felében semmi nem látszik, hiszen a realisztikusság megkívánja, hogy ne világítsák agyon mesterséges fényekkel a barlangot. Azonban ezt a logikát akkor sikerül teljesen lenulláznia, amikor más jelenetekben teljesen egyértelmű a külső világítás - pont, amikor semmi szükség nem lenne rá. Ezt pedig megkoronázza a világ legrosszabb vágása. (Talán túlzás, mindenesetre nálam minimum top10-es ebben a kategóriában.) Annyira idegbeteg kapkodás jellemezte a vágó Jon Harris munkáját, hogy egyrészt csoda, hogy nem lettem epilepsziás, másrészt az akciójelenetek nagy részében számomra teljesen értelmezhetetlen volt, mi folyik éppen.

Mindent összevetve viszont A barlang mindenképpen felfelé lóg ki a horror műfajából, elsősorban azzal, hogy értelmes történetet és megfelelő atmoszférát tud felmutatni. És bár sok helyen tényleg ki lehetne nevetni, mégis inkább azok közé az alkotások közé sorolnám, amelyeket érdemes komolyan venni.

7,5/10