Csak nekem tűnik úgy, hogy a filmek egyre középszerűbbek lesznek (tisztelet a kivételnek természetesen),  és ezzel párhuzamosan a nagy rendezőegyéniségek is kezdenek eltünedezni? Mert a nagy stúdiók nem kockáztatnak, a profitot tartják szem előtt (ami alapjában nem gond, hiszen a filmipar is üzlet), a kreativitásnak, az egyéniségnek egyre kisebb szerep jut.

Ennek leglátványosabb példája J. J. Abrams csillagának látványos emelkedése. Ő ugyanis tipikusan a tisztes iparos, aki megbízhatóan szállítja azt a színvonalat, amire a közönség vevő, azonban semmi újat nem talál ki, nem kísérletezik, profi módon összeállítja a filmet, látszólag mindenki boldog (a producerek által elvárt profit jön, a színészeket istenítik, a nézők kapnak egy jó kis mozit). Tévedés ne essék, én is imádtam a Star Treket (mondjuk hardcore fanként én volnék a célcsoport, jól belőtték, hogy mit szeretnék látni a vásznon), de a Star Warsnál már valószínűleg elkezdek már lázadni egy kicsit (de meg fogom nézni, mert kíváncsi vagyok, és sok szép emlékem van a sorozatról, ki van ez találva, mondom én!). 

A színház a színészről és nézőről szól, míg a mozi a rendezőről, mert ahogy mondani szokták, van rendezői színház, de azt mozinak hívják. És ez így igaz. A filmben elvileg a rendező egyéniségének kellene dominálnia, a színész szerepe nem olyan meghatározó. Erre  egy jellemző példát említenék (igaz, hogy ez tévéfilm, de a filmnél ugyanez a metódus): a Sherlock sztárrá emelte Benedict Cumberbatch-t (egyébként méltán, hiszen kivételes tehetségű színészről van szó), azonban legfeljebb 30%-ban köszönhető neki a sorozat sikere. A másik 70% a BBC kreatív és profi stábja (producer, forgatókönyvíró, rendező, de igazából két ember áll a sikerek mögött: Mark Gattis és Steven Moffat, akik nélkül Ben sehol sem lenne)

Néhány kivétel természetesen van (mit ér a Vasember Robert Downey Jr, a Die Hard Bruce Willis nélkül), de akkor is a rendezőé a film, nem a színészé. A színészek megkapják a pénzt, a hírnevet, a rajongók hadát, azonban a filmre igazából nagy befolyásuk nincs. A rendező álma valósul meg a filmben, nem a színészé, hiszen a teljes gyártási, kreatív folyamatot ő felügyeli. Már ugye ideális esetben, de ilyen helyzetben talán csak Tarantino, és a régi, nagy nevű rendezők vannak, a nagy többségnek "csak" az a feladata, hogy a stúdió által jóváhagyott forgatókönyv alapján legyártsa a filmet. Ezt is lehet nagyon magas színvonalon űzni (lásd Sam Mendes és a Skyfall), de a kreativitásnak nincs sok helye.

Nagyon régen volt, hogy egy film igazán a székhez szögezett volna. Utoljára az Pi életénél volt ilyen aha-élményem (atyaég, már itt tart a technika? Hű...). Ang Leenek méltán járt az Oscar. Az Avatár volt az előző ilyen technikai mérföldkő, legalábbis nekem. És mit csinál Cameron ahelyett, hogy szállítaná nekünk az újabb csodát? Dokumentumfilmeket forgat! (jó, jó, majd jön az Avatár következő része, de az még olyan messze van..). Megvan még a Mátrix-szemüvegetek? Nekem még igen, sajnos a bőrszerkót már kiselejteztem. a gardróbomból. A Wachowski - testvérek nagyot dobtak a filmmel, de a Felhőatlasz a közelében sem volt szerintem (legyünk pozitívak, reméljük, csak alkotói hullámvölgyről van szó..)

Az előző generációnak George Lucas és a Star Wars volt a hűha élmény, még korábban a Ben Hur hozta tűzbe a nézőket. Hatalmas egyéniségek uralták régen a mozi világát, akik a saját műfajukban legendák voltak: John Ford a westernfilm, Hitchcock a horror, Walt Disney a rajzfilmek területén, stb. Az én gyermek és ifjúkorom Spielberg bűvöletében telt, máig el tudom sírni magam az E.T.-n, A cápán úgy megijedtem kiskoromban, hogy a mai napig nem voltam képes megnézni, a Jurassic Park első részétől teljesen eldobtam az agyam. 

A még aktív nagy rendezők azonban már kevés kivételtől eltekintve a régi hírnevükből élnek, tökéletesen kiszolgálják a közönségüket, de a relevatív alkotások már elmaradnak. Spielberg is egyre inkább az Oscarra  és a bevételre hajt (így jutott el a Schindler listájától a Hadak útjánig, bár a Lincoln alapján még van remény). Oliver Stone - tól a Vadállatok finoman szólva sem volt méltó a Szakaszhoz. Még kedvenc rendezőm, Scorsese is képes volt összehozni egy olyan szép, de üres filmet, mint A leleményes Hugo. 

Woody Allen már hosszú ideje csak saját magát ismétli, a Coen testvérek sem a régiek már. Sam Mendes most ellesz James Bonddal (nem baj, szeretjük a sorozatot), Tarantino filmjeiben is egyre kevesebb az új ötlet (szerencsére ez nem túl feltűnő a zseniális forgatókönyvek miatt). 

És a fiatal generáció? Hát, ugye itt van J.J., kíváncsian várom Neill Blomkamptól az Elysiumot, Steve McQueen-től a 12 Years a Slave-t, de úgy nagyjából ennyi. Aronofsky A fekete hattyúval eljutott az Oscarig (nekem a Pankrátor jobban tetszett, de persze méltán járt a díj). Kíváncsian várom a véleményeteket, hogy ki az a fiatal tehetség, akiből szerintetek az új Spielberg vagy Lucas válhat.

Véleményem szerint a blockbusterek uralma előbb-utóbb véget ér, mert a közönség meg fogja unni az egy kaptafára készülő filmeket, és újra a kreativitás, az újító szándék kerülhet előtérbe a filmvilágban. Csak győzzük kivárni..