Biztosan mindenki álmodozott már arról, hogy milyen izgalmas és érdekes lenne valamelyik történelmi korban élni, de mindenesetre semmiképpen sem ott, ahova született. Kipróbálhatna rengeteg olyan dolgot, ami ma már nem létezik, találkozhatna egy csomó érdekes történelmi személyiséggel. Természetesen rajtunk kívül rengeteg alkotás eljátszott már ezzel a gondolattal, a legfrissebb ezek közül pedig Woody Allen 4 Oscarra jelölt műve.

 Gil Pender (Owen Wilson) egy kispályás hollywoodi forgatókönyvíró, aki egy komoly regény megalkotásával szeretne kitörni ebből a szerepből, de alkotói válságba került.  Az első mondatokból megtudhatjuk, hogy Gil teljesen odavan Párizsért, és mindent megtenne azért, hogy az 1920-as években láthassa a francia fővárost. Csak ez a gondolat jár a fejében, amíg menyasszonyával (Rachel McAdams) és annak idegesítő barátaival, illetve szüleivel járja a város nagyobb nevezetességeit. Azonban egyik esti sétáján eltéved, és azt veszi észre, hogy egy közel százéves Peugeot áll meg előtte, melynek utasai kedélyes maguk közé invitálják. Még nagyobb lesz a meglepetése, amikor álmai színhelyére, a 20-as évekbe jut és összefut többek között Picasso-val, Heminway-jel és Cole Porter-rel. 

A történet nem emelkedik túl egy karácsonykor vetített 15 éves popcornmozi színvonalán, és bár lehet szatíraként tekinteni a filmre (és biztos vagyok benne, hogy a hipsterek és sznobok nagy részre elsőként ugrik erre az opcióra), egyszerűen nem humoros annyira, hogy az író-rendező el tudja hitetni, ezt nem komolyan gondolta. Bár Woody Allen van akkor név, hogy többet nézzek ki belőle, a kiszámítható fordulatok, az egész időutazós téma tipikusan kisszerű megvalósítása, valamint a karakterek mind arra mutatnak, hogy inkább pont egy olyan típusú alkotást hozott létre, mint amilyet parodizálni szeretett volna. A szatíra vonulathoz hozzátartozik, hogy rengeteg rejtett poén van a műben, amit valószínűleg értenénk is, ha olyan jól ismernénk a századforduló francia művészetét, mint a rendező, de így inkább csak nézünk ki a fejünkből értetlenül. A párbeszédek viszont remekbe szabottak, gyakorlatilag csak dialógusokkal a film le tudott kötni a játékidő teljes hozza alatt, ezért hatalmas piros pont jár. A rendezés és az operatőri munka is teljesen rendben van, a filmzene viszont kimerül 2 témában, amelyeket hatodszorra már unalmas és halálosan idegesítő végighallgatni. (Ezzel ellentétben a beillesztett Cole Porter dal nagyon jól el van találva)

A legidegesítőbb dolog azonban az, hogy a főbb szereplők egytől egyig irreálisan gyökerek, amin az se javít túlságosan, hogy nagy részük szándékosan lett ilyenre írva. Azonban ezek a karakterek paradox módon mégis remek alakításokat hoznak ki a színészekből, elsősorban a mellékszereplők terén. Majdnem 100 évvel ezelőtt élt embereket nehéz eljátszani, de mindenki jól megoldja, és például Adrien Brody cameo-ja Salvador Dali-ként pedig egyszerűen zseniális.

Az Éjfélkor Párizsban ha szatíra akart lenni, sajnos nem sikerült túl jóra a túl sok belsős poén miatt, romantikus popcornmoziként viszont párbeszédek és színészi játékok átlag felettivé emelik és mindenképpen kellemes szórakozást nyújt, de számomra egy kicsit túlértékelt ahhoz képest, amit ez jelent.

7,5/10