"A költők öregkori munkásságát

fiatal kritikusok értékelik,

ez természetes,

az embernek öregen is van véleménye,

csak nem hangoztatja,

de honnan tudják, milyen öregnek lenni?"

Én még csak 40 éves vagyok, az öregség fuvallata még csak csipkefinomsággal érintett meg, ezért nem voltam biztos benne, hogy értékelni tudom majd Oravecz Imre Aegon-díjas verseskötetét, amelynek témája az időskori mindennapok bemutatása. Nem kispályás ellenfelek között nyerte el a díjat ez a vékonyka könyv, ezért nagyon kíváncsi lettem rá. Nőiesen bevallom, hogy a költőtől eddig még egyetlen költeményt sem olvastam, ezért abszolút Oravecz-szűzként fogtam bele az olvasásba, és azt kell mondanom, hogy maradt egy kevés hiányérzetem.

Oravecz Imre Kossuth - díjas költő, író és műfordító, a Heves megyei Szajlán született 1943-ban. Édesapja gépkocsivezető volt, édesanyja a földjüket művelte. Elvégezte a debreceni tudományegyetemet magyar-német szakon, majd Budapestre költözött. Sokféle munkát végzett, kétszer is disszidált, végül 2001-ben találta meg a lelki békéjét, amikor hazatért szülőfalujába. Túl a hatvanon lett másodjára is apa, kisfiát azonban csak ritkán látja, mivel az édesanyjával időközben elváltak útjaik, így jelenleg egyedül él, tanít és ír, vagyis tevékenyen éli a mindennapjait.

Csalódást keltőek a versei abból a szempontból, hogy nem lángoló szenvedéllyel íródtak, inkább a csöndes szemlélődés, az öregségbe való beletörődés hangulatát keltik. Nem találkozunk minden oldalon zseniális sorokkal, viszont időről időre felbukkan egy olyan motívum, gondolat, amelyre rá lehet csodálkozni. Érdemes lassan, komótosan ismerkedni az írásaival, rá kell hangolódni az ilyen sorokra:

"Mi fiatalon ismeretlen volt,

az most mindennapos,

mi játszi könnyű,

az nehéz vagy lehetetlen"

Brutálisan őszinték az elénk táruló sorok, egy idős ember beszűkülő életét és gondolkodását ismerhetjük meg belőle, a testi és lelki bajokat sem hallgatja el a költő. Sőt, olyan szinten avat be bennünket a magánéletébe, hogy az már zavaró, megtudhatjuk, mekkora szomorúság számára, hogy kisfia nem lehet része a mindennapjainak, mennyire tud fájni a társtalanság. Ugyanakkor végtelen életbölcsességgel szemléli a saját mikrovilágát, rá tud csodálkozni olyan momentumokra, amelyekre az ifjúkor végtelen rohanásában sohasem volt idő és energia. A külsőségek már elvesztették jelentőségüket, a belső folyamatok a fontosak, egyre több az emlék, a készülődés a búcsúra, lassan, de biztosan távozik a testi, és közeledik a lelki világ felé a költő.

Nem lenyűgözőek a versek, inkább elgondolkodtatóak, minimalisták, mégis tartalmasak. Számomra azonban hiányzik belőlük az igazán magával ragadó erő, nagyon kevés érintett meg igazán közülük. A kötet jól szerkesztett, de az igazi puskaport már az elején ellövi, a legerősebb alkotásokkal indít, aminek megvan az a hátránya, hogy később nem sikerül emelni a tétet, ha nem is lesznek unalmasak az alkotások, de egyre inkább elszürkülnek. Érdekesség, hogy a kötet végén angol nyelvű verseket is találunk (egy prózai bevezetővel arról, hogy miért is ír ezen a nyelven is az alkotó), ezek azonban nem tudnak már igazán új dimenziókat adni a korábban megismert költeményekhez képest.

Nagyon örülök neki, hogy idén egy verseskötet nyerte el ezt a rangos irodalmi elismerést, jó, hogy megismerkedhettem egy kortárs költőnk szép verseivel, de mindent egybe vetve egy kicsit csalódtam, vagy talán a hype volt túl nagy, vagy én vagyok még éretlen ezekhez az alkotásokhoz. Egyszer mindenképpen érdemes elolvasni a költeményeket, de csodát és katarzist ne várjunk tőlük, nem vágnak földhöz, de elgondolkodtatnak.

7/10