A Pixar teljesen megérdemelten nőtte ki magát az elmúlt szűk 30 évben az egyik legnagyobb animációs stúdióvá. Tanulságos és szívhez szóló történeteik minden generáció számára szórakoztatóak tudnak lenni, és noha az utóbbi pár évben kicsit megingott a Pixar stabilitása, azért még mindig joggal várhatjuk tőlük a minőséget. A meglehetősen hányatott sorsú Lightyear az 1995-ös Toy Story előzményeként értelmezhető, kérdés, hogy minőségben fel tud-e nőni a kultikus Játékháborúhoz?

A főhős egy Buzz Lightyear nevű űrpilóta, aki csapatával egy ismeretlen, veszélyekkel fenyegető bolygón ragad. Megtanultak ugyan a körülményekhez alkalmazkodni, érthető módon azonban mégis szeretnének hazatérni a saját bolygójukra. Ahhoz, hogy hazatérjenek, el kellene érniük az űrben a hipersebességet, ami rendkívül nehéz küldetésnek számít, de a hősiességtől fűtött Buzz mindent megtesz, hogy a misszió sikerüljön. A gond csak az, hogy amíg Buzz az űrben csupán perceket tölt el, addig az ideiglenes lakóhelyükön évek telnek el.

Nagy reményekkel vártam a Lightyeart, az pedig különösen tetszett, hogy a filmmel kapcsolatos promó anyagokból szinte semmit sem tudtunk meg arról, hogy milyen jellegű mozi lesz ez, és hogyan fog kapcsolódni a Toy Story világához. Mint utóbb kiderült, semmi egetrengető megfejtésre nem kell számítani, de izgalmas volt úgy beülni a filmre, hogy nem lehetett tudni, mit várjunk tőle. A történet abszolút hordoz magában potenciált, de most éreztem leginkább azt, hogy a Pixar kezd önismétlő lenni. Szó sincs arról, hogy a Lightyear rossz film lenne, de annyira szokványos Pixar-panelekből építkezik, hogy egyetlen mozzanatával sem képes meglepetést nyújtani. 12 másodperces leszbikus szál ide vagy oda, a filmen végig az érződik, hogy ez egy biztonsági játék, pedig egy Toy Story-hoz köthető animációtól azért többet várna az ember.

A film tulajdonképpen semmilyen területen nem tud kiemelkedőt produkálni. A látvány szép ugyan, de nem nyújt olyat, amit korábban már ne láttunk volna. Ugyanez elmondható a film tanulságáról, üzenetéről is. Kapunk egy kissé forrófejű, mindenre elszánt, saját útját protagonistát, akinek az idő előrehaladtával mérlegelnie kell, hogy mi az igazán fontos az életében. Egyedül a humort lehetne kiemelni, mint pozitív, kirívó példát, az is egy remek mellékkarakternek, Soxnak, a robotikus macskának köszönhető. Az volt az érzésem, mintha a készítők minden energiája és kreativitása arra az egy figurára összpontosult volna. De legalább ebből a szempontból emlékezetes a Lightyear. 

Ezek egyébként még nem is lennének nagy hibák, de arról a filmstúdióról beszélünk, amely korszakalkotó klasszikusokat hoztak a tető alá, univerzális üzenetekkel, és többnyire korát megelőző képi megoldásokkal. Ehhez képest a Lightyear egy teljesen középszerű, átlagos mozicska lett, ami ráadásul a cselekménye során sem tud sok újat mutatni. Egy teljesen lineáris, meghökkentő vagy kreatív ötletektől mentes sztorit kapunk. Ritkán mondok ilyet egy Pixar-filmnél, de most úgy éreztem, hogy ez az alkotás nem igazán szólítja meg az idősebb generációkat, szinte teljesen a gyerekekre van optimalizálva. Egy Fel!-t megidéző könnyfacsaró jelenetet így is fel tud mutatni Angus MacLane mozija, de 100 percre levetítve nem sok az az egy katartikus pillanat.

Végszó: A Lightyear tipikusan a kihagyott ziccer kategóriába esik. Egy rutinosabb, biztosabb kezű rendezővel elképzelhető, hogy sokkal emlékezetesebb lett volna a végeredmény, de Pixar-mércével mérve ez sajnos kevés.