Robert Eggers napjaink egyik legnagyobb ígéretű, újhullámos indie-horror rendezője. A köztudatba a 2015-ös A boszorkánnyal robbant be, amely film nem csak Eggers-t indította el karrierje útján, hanem a fiatal színészgeneráció egyik legizgalmasabb arcát is, Anya Taylor-Joy-t, aki Az északiban újra együtt dolgozhatott a rendezővel. 2019-ben pedig megjelent a talán leginkább elvont, legművésziesebb alkotása, A világítótorony, ami erős atmoszférája és szimbolizmusa mellett leginkább a Robert Pattinson-Willem Dafoe páros káprázatos alakításáról marad emlékezetes. Az északi esetében pedig minden eddiginél nagyobb költségvetéssel dolgozhatott, lássuk, hogy sikerült eme vérgőzös viking történet.

Egy viking törzs királyát annak fivére öli meg, így átvéve a trónörökösi helyet tőle. A néhai uralkodó fia szemtanúja lesz az eseményeknek, és elhatározza, ha törik, ha szakad, bosszút áll azokon, akik felelősök az apja haláláért.

A szinopszis alapján is leszűrhető, hogy ez egy szögegyenes, klasszikus bosszúsztori, és ebből a szempontból a film nem is árul zsákbamacskát. A főhőssel együtt eljutunk A pontból B pontba, mindezt az eggers-i hangulatteremtés köntösébe bújtatva. A rendező nem is hazudtolja meg önmagát: Az északi lenyűgöző képi világgal rendelkezik. Impulzív operatőri munka jellemző szinte az egész filmre, ami ugyanúgy ámulatba tudja ejteni a nézőt a 120. percben is, mint a játékidő legelején. Hangvételét és stílusát tekintve talán ez a legközönségbarátabb Eggers-mozi, persze nem kell aggódni, így is akadnak bőven szürreális, túlvilági ihletésű, bizarr jelenetek is. Arról nem is beszélve, hogy az egyes szegmensek igencsak kegyetlenek és erőszakosak, de szerencsére ez nem válik öncélúvá, hanem az autentikus, skandináv kultúrát hivatottak reprezentálni.

A színészgárda kifogástalan. A királyt alakító Ethan Hawke sajnos nem szerepel sokat, de mindenképp meg kell említeni Alexander Skarsgaard-ot a bosszúszomjas viking herceg szerepében, akinek rendkívül erős kisugárzása és jelenléte van a vásznon. Nicole Kidman is rég volt ennyire jó, Anya Taylor-Joy pedig újfent bizonyította, hogy miért ő az egyik legfelkapottabb fiatal színésznő manapság. Egy nyúlfarknyi szerepben pedig még az örök kedvenc, Willem Dafoe is feltűnik, szóval a magas büdzsé nem csak a technikai oldalon látszódik, de a veretes színészgárdán is. Szinte felfoghatatlan, hogy egy ilyen alkotást 60 milliós tőkével támogattak, de mindenképpen üdvözlendő lépés.

Hiába viszont minden eddig felsorolt erény, a film ugyanis több sebből is vérzik. A bő kétórás játékidő meglehetősen elnyújtottnak érződik, messze nem volt ebben a történetben annyi, ami indokolta volna ezt a hosszt. Nincsenek különösen nagy fordulatok a cselekmény során (egy emlékezetes esetet leszámítva), lineárisan haladunk előre az eseményekkel, és tényleg megnyerő audovizuális élményt nyújt a film, de a felszín alatt sok mélységet nem hordoz magában Az északi. Persze szó sincs arról, hogy minden filmnek át kell adnia valamit a nézőjének, mély és komplex sztorival kell operálnia, a probléma ott van, hogy Eggers eddigi munkásságára nem ez volt a jellemző. A szimbólumeszközeivel mindig nagyon sokat tudott mesélni, amelyeknek sosem volt teljesen egyértelmű megfejtésük vagy üzenetük, ehhez képest Az északi tényleg egy vendetta történet, semmi több. Ez pedig a karaktereken is érződik. A figurák nagyon kevés árnyalást kapnak, egydimenziós archetípusokat kapunk, ráaadásul a film sok mindent nem is magyaráz meg a nézője számára. Például ott van Anya Taylor-Joy karaktere, aki egy fontos és hatalommal bíró szereplő, az előéletéről, a képességeiről, vagy a hatalmának mibenlétéről vajmi keveset tudunk meg. Ezen a ponton jutottam arra a megállapításra, hogy ez a történet összetettebb karakterekkel és cselekménnyel jobban működött volna egy 8 részes minisorozatként.

Idő lett volna bőven arra, hogy Eggers kiaknázza ezeket a lehetőségeket, ő azonban inkább a vizuális történetmesélés mellett tette le a voksát. Hagyja, hogy a képek meséljenek, amik szépek, látványosak, de nem tudják elvonni a figyelmet teljes mértékben a fentebb említett hiányosságokról. Érzésem szerint az időhúzás is gyakori tünete a filmnek, gyakran önismétlődőek a jelenetek, amik szintén nem teszik túl színessé az összképet. Arról szó nincs, hogy ez egy rossz film volna, egyszerűen csak más történetmesélési eszközöket használ, mint amire talán számítani lehetett.

Végszó: Mint moziémény, Az északi egészen lenyűgöző. Hipnotikus zenéjét és szuggesztív képi megoldásait érdemes a nagyvászon előtt átélni, azzal viszont számítani kell, hogy nem egy kapkodós alkotás, és túl sok kapaszkodót sem ad a nézőnek. Érdemes megnézni, de az előző filmek után kisebb csalódásnak érződik.