T. J. Klune könyveivel nem nagyon lehet mellényúlni. A tavaly megjelent Ház az égszínkék tengernél (kritika itt) nekem hatalmas kedvencem, és ez a friss kötet is hozza ugyanazt a színvonalat és ugyanazt a hol szívszorító, hol szívmelengető, bensőséges és életszagú hangulatot, ami miatt nagyon lehet ezeket a könyveket szeretni. Hozzám ez a mostani téma kevésbé áll közel, de így is nagyon meghitt olvasmányélménnyel gazdagodtam. Ahogy a szerző írja, a könyv életről és szerelemről, halálról és gyászról mesél – én mindenkinek ajánlom, aki valami kedvesre, elgondolkodtatóra, viccesre és otthonosra vágyik.
A történet főszereplője Wallace Price, a sikeres és céltudatos ügyvéd, aki egy nap a saját temetésén találja magát. Amikor találkozik Meivel, aki elmondása szerint az ő kaszása, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. Mei egy különös, hegyek között megbúvó teaházba viszi Wallace-t, amelynek a vezetője Hugo, a révész. Hugo teát és süteményt árul, illetve a holt lelkeknek segít megkönnyíteni az átkelést. Wallace nem könnyen rázódik bele új helyzetébe, a teaház lakói azonban támogatják, hogy olyan dolgokat fedezzen fel önmagával kapcsolatban, amelyekre soha nem is gondolt volna. Az ajtó Wallace-t is várja, ráadásul egy váratlan esemény miatt már csak egy hétig maradhat a teaházban. Wallace pedig megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.
Ez a kötet nagyon sok mindenben hasonlít a Ház az égszínkék tengernél-re, így aki azt olvasta, azt hatalmas meglepetések nem fogják érni a történet főbb eseményei, a karakterfejlődés, a fordulópontok tekintetében. A dinamikája ennek sokkal lassabb – Wallace-nak időre van szüksége, hogy változzon, hogy felszínre hozza elfeledett tulajdonságait, hogy békére leljen. Hangulatában is sokkal melankolikusabb ez a kötet, hiszen a főszereplők egy része halott, és ugyan Nelson igyekszik vidámságot csempészni a mindennapokba, az alaphelyzet nem éppen szívderítő.
A humoros részek szépen ellensúlyozzák ezt a kissé búskomor hangulatot, és én nagyon nevettem a ruhaváltós poénokon, még akkor is, ha kétszer voltak ellőve. Nagyon szép az íve annak, ahogy Wallace rátalál önmagára és átértékeli az életét – én el tudtam volna fogadni akár egy kevésbé happy endet is, annak is meglett volna szerintem a létjogosultsága. A karakterek megrajzolása pazar, Hugo, Mei és Nelson nagyon a szívemhez nőtt. A közöttük lévő dinamika is remek, és továbbra is borzasztóan szeretem azt a hitelességet, amivel T. J. Klune a queer vagy lmbtq vagy bármilyen szerelmet bemutatja.
Egyetlen bajom van a történettel, az, hogy Wallace-on kívül szerintem egyetlen, Hugóhoz került léleknek sincs szüksége arra, hogy a teaházban várakozzon. Sőt. A révész megkönnyíti az átkelést, igen, de ha az ajtón túl mindenkit valami jó vár, mindenki megtalálja az otthont, akkor miért nem kerülhetnek a halál után egyből oda? Miért kell kockáztatni, hogy a lelkek zavarodottságukban elmeneküljenek, és héjjá váljanak? Számomra nem csak Cameron támasztja ezt alá, hanem azok az esetek is, amikor erőszakkal kell átsegíteni a lelkeket az ajtón. A Hugóval való várakozás szerintem indokolatlan, és csak bajt okoz.
Ezt leszámítva a könyv nagyon szépen mutatja meg, hogy nem biztos, hogy a halál a történetünk vége, és hogy ott is rátalálhatunk a boldogságra, ahol egyáltalán nem számítunk rá. Láthatjuk a szeretet formáit és a gyász feldolgozásának lépéseit, és a kötet rengeteg reményt ad az olvasónak. Bízom benne, hogy a Metropolis Media ezután is elhozza nekünk magyarul T. J. Klune könyveit, mert olyanok, mint egy nagy ölelés; jó elmerülni bennük, jó egy kicsit boldogságot és szeretetet magunkba szívni belőlük.
9/10
A kötetet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
