Végtelenül hálás vagyok, amiért ez a könyv létezik. Már körülbelül a felétől folyamatosan ellepték a könnyek a szememet, pedig kicsit szkeptikus voltam, mert annyira sokan elmondták már, hogy milyen jó, mennyire „fluffy”, és hogy olyan, mintha adna az embernek egy nagy ölelést.  Minden igaz: ez a könyv egy csoda. Hihetetlenül megható, szívmelengető, bájos és vicces, és a szó minden értelmében varázslatos. Mindenkinek, mindenkinek el kéne olvasnia.

A főszereplő Linus Baker, a negyvenéves agglegény, aki a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársaként az irodai alkalmazottak monoton, unalmas, szürke, de kiszámítható életét éli. A társa csak Calliope, a macska és az eső, ami végigkíséri a mindennapjait. A feladata, hogy a Minisztérium hatáskörébe tartozó árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje. Egy nap életbevágóan fontos és rendkívül titkos megbízást kap a Rendkívül Magas Felső Vezetéstől: el kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, hogy meggyőződjön a gyermekek körülményei felől. Az itt élő hat gyerek sokkal különlegesebb, mint akikkel Linus eddig találkozott, és a férfinak félre kell tennie az előítéleteit és félelmeit, hogy megállapíthassa, veszélyesek-e a gyermekek egymásra (illetve a külvilágra). Az árvaház vezetője, a rejtélyes Arthur Parnassus mindent megtesz, hogy a gyermekek biztonságban legyenek, és a házukat otthonnak nevezhessék.

A kötet hátoldalán lévő ismertető felfedi a hat gyermek kilétét, így az olvasó számára annyira nem megdöbbentő, amivel Linus a vonatról leszállva szembesül. A hat gyermek közül ugyanis egy hatéves kisfiú, Lucy érdekli a leginkább a Minisztériumot, és ő szimbolizálja a legjobban, hogy mennyire meghatározzák a gondolkodásunkat az előítéleteink. Érdekes kérdés, hogy egy gyermek életében az öröklött, genetikai adottságok, vagy a környezetéből szerzett tapasztalatok-e a meghatározóak: mi formálja erőteljesebben a jellemét, mi hat jobban rá. Lucy szerető, támogató környezetben nő fel, barátok között, akiket a testvérének tart, és egy olyan apaképpel (Arthurra gondolok, nem a biológiai apjára), akire nem csak felnézni lehet, hanem akit nagyon lehet szeretni is. Idő, mire Linus el tudja engedni a Lucyval kapcsolatos előfeltevéseit, de ennek a folyamatnak a bemutatása (és olvasóként a végigkövetése) valami lenyűgöző.

Én mind a hat gyereket nagyon megszerettem, talán Talia lett a kedvencem, de mindenki bájos, kedves, egyedi, még ha kicsit túl jó is. Phee-ről olvastam volna még többet, róla elég keveset tudtunk meg, és ugyan a fókusz Lucyn van, a kötet azért igyekszik elmesélni mindenkinek a történetét. Ezekben a legerősebb a regény: karakterépítésben, érzelmekben és gondolatiságban. Linust egyszerűen nem lehet nem szeretni, annak ellenére, hogy a történet elején teljesen prototipikus, és borzalmasan kiszámítható, hogy hová fejlődik a végére. Mégis izgultam, sírtam, örültem, és valószínűleg a falhoz csaptam volna a könyvet, ha nem ez lett volna a vége, annyira megérdemelték a szereplők a boldogságot. És ha már karakterek, akkor Arthur Parnassus… azt hiszem, mindenki ilyen édesapát szeretne. A Linussal való kapcsolatának formálódása szintén teljesen kiszámítható, de nem érdekel, drukkoltam, drukkoltam a happy endért.

A cselekményvezetés szép, és bár sok helyen elég túlírt és szájbarágós az üzenet, engem ez se zavart. Nagyon régen olvastam olyan könyvet, ami ennyire tudott hatni és meghatni; a jegyzeteimbe végig olyan mondatok kerültek, hogy „Istenem, én ezt végig fogom bőgni, a szívem szakad meg”. És nagyjából végig is bőgtem. Ennél édesebb könyv szerintem a világon nincs, és nagyon rég éreztem azt, hogy egy könyvet újra akarok olvasni, de most igen. Ha valaki egyetlen könyvet tervez idén elolvasni, akkor szívből kívánom, hogy ez legyen az. „Nem vágyik rá, hogy itt legyen?” De.

10¹⁰/10

A kötetet a Metropolis Media Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.