Csalódott vagyok. Nagyon szerettem a sorozat első kötetét (Sötét, magányos átok, Könyvmolyképző), korrekt retellingnek és kifejezetten üdítő YA-fantasynak tartom. Ez a második kötet ehhez képest untatott és bosszantott, és talán nem csak a személyes preferenciáim miatt (tény, hogy engem Rhen érdekel, nem Grey), hanem mert ami az első kötetben frissnek, ötletesnek, élettelinek tűnt, azt itt mintha elfújták volna. Aki az első részben megszerette Grey karakterét, annak valószínűleg más lesz a véleménye, de szerintem ez most egy nagyon klisés, átvezető kötethez képest is érdektelen folytatás.
Az átok megtörése után szárnyra kel a pletyka, hogy nem Rhen Emberfall jogos trónörököse, és egy mágusról is suttognak, aki veszélyeztetheti a herceg birodalmát. Ráadásul Rhen testőre, Grey eltűnt, pedig Karis Luran szerint csak ő tudná felfedni a trónörökös kilétét. Karis Lurannak egyre sürgetőbb, hogy hozzáférjen Emberfall vízi kereskedelmi útjaihoz, ehhez pedig minden eszközt képes bevetni. Grey elrejtőzik és óvja a titkait, de úgy tűnik, nem menekülhet a sorsa elől.
A kötet ott veszi fel a fonalat, ahol az előzőben elhagytuk, emiatt azonban sokkal kevésbé működött nekem a koncepciója. Értem és teljesen legitim írói döntésnek tartom, hogy ebben a részben mások kerülnek fókuszba, de ezt szerintem csak úgy lehet sérülésmentesen megtenni, ha az eddig követett és megszeretett szereplők sorsa nyugvópontra jutott – itt azonban szó nincs erről. Harper és Rhen emlékeim szerint az első kötet végére is még csak ismerkedési fázisban voltak, ebben a kötetben pedig annyit látunk a kapcsolatukból, hogy Harper megfogja Rhen kezét, amikor Rhen dühös. Ebből kéne az olvasónak rájönnie, hogy itt bizony már nemcsak hogy kivirult a szerelem, de érett, szeretetre, bizalomra, megértésre épülő támogató kapcsolat van kettejük között. Másrészt az első kötet végére sem Rhen, sem Emberfall marhára nem jutott még el a gyógyulási folyamat kezdetére sem – adott egy totálisan megtört ember, akinek valahogy össze kéne kaparnia magát, miközben az országát egy orbitális kamuval sikerült úgy-ahogy egyben tartania.
Ha túllendül az ember azon, hogy ebben a kötetben semmit nem tud meg Rhenről és Harperről, akkor is érhetik még kellemetlen élmények. (Innentől a cikk spoilereket tartalmaz!!) Én például a könyv végére sem értem, miért nem árulta el Grey Rhennek, hogy ő a trónörökös (nem mellesleg pedig a bátyja). Inkább választotta a halált, mert félt, hogy megölik?? Ennek számomra semmi értelme, főleg úgy, hogy az első kötetben megismert Rhen és Grey közötti kapcsolat számomra nem azt feltételezi, hogy ha Grey elárulja, hogy ő a testvére, Rhen majd jól megöli (főleg, ha Harper is tényező, és miért ne lenne az?). Talán lehetett volna valami kompromisszumos megoldást találni (lemondani a trónról, közösen uralkodni, vezetni egy naptárat, hogy a páros napokon Rhen, a páratlanokon Grey lesz a király…), de akkor persze nem lett volna konfliktus.
A másik, ami kiverte nálam kicsit a biztosítékot, az Lia Mara borzasztóan előkészítetlen anyagyilkossága. Lia Mara nekem amúgy sem nőtt a szívemhez, az előző kötetbeli vicces, talpraesett, magabiztos Harper után szerintem ez hatalmas visszaesés, Lia Mara fájdalmasan klisés női karakter. Grey pedig egyszerűen túl jó – nekem messze nem elég érdekes. Kis színt hoz a történetbe Iisak karaktere, róla én bőven olvastam volna még többet, ha már a többiek ennyire kiszámíthatóak. A cselekmény pár mondatban összefoglalható, számomra a szereplők döntései és tettei sajnos a legtöbbször borzasztó életszerűtlenek voltak, de továbbra is szeretem ezt a világot, úgyhogy nagyon várom a befejező kötetet, és remélem, hogy felnő majd az elsőhöz. És bízom benne, hogy másnak nagyobb örömet okoz ez a rész; hozzám sajnos nem találta meg az utat.
6/10
A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
