Némi csúszással került a kezembe a Fumax Kiadó tavalyi egyik nagy dobása, a Gideon, a Kilencedik. Azóta el akartam olvasni, hogy a kötet bekerült a 2020-as Hugo-díj Best Novel kategóriájának finalistái közé (a Locus-díjat el is hozta a First Novel kategóriában); végül kissé csalódottan, de alapvetően jó élményekkel csuktam be a könyvet. Mivel nem friss, viszont fantasy- és sci-fiolvasó körökben elég népszerű megjelenésről van szó, sokan sokfélét írtak már róla; most az én nagyon szubjektív, abszolút a benyomásaimra épülő véleményem következik a Lezárt sír-trilógia első kötetéről.

Gideon éppen meg akar szökni a Kilencedik Házból, mert tele van a hócipője eddigi életével. Úrnője, a Ház csontmágus boszorkánya, Harrowhark Nonagesimus azonban csak egyetlen feltétellel hajlandó elengedni: szüksége van egy lovagra, aki segíti őt a Császár által meghirdetett próbatételen. Ha Harrow kiállja a próbát, Lyctorrá válhat, és megmentheti a Kilencedik Házat, ehhez azonban szüksége van Gideon segítségére. A Házak nekromantái nem is sejtik, mi vár rájuk és lovagjaikra az Első Házban, amíg el nem szabadul a borzalom…

Tamsyn Muir új-zélandi írónőnek ez az első regénye, és mint ilyen, magán visel azért néhány következetlenséget. Bevallom őszintén, én a regény nagy részét untam. Nagyon bő lére van eresztve, lehetett volna kb. 150 oldallal rövidebb, és sokkal feszesebb lett volna a cselekmény. Lehet, hogy nem ártott volna neki egy átszerkesztés, de azt is érzem rajta, mintha túl sokszor nyúltak volna bele; néhol nekem töredezettnek tűnt. A dinamikájával nem vagyok megelégedve, viszont ahol magára talál és pörög, ott nagyon szép a cselekményvezetés (főleg a fináléban, bár ott is volt pár üresjárat).

A műfaji meghatározásnál kicsit el vagyok veszve, mert a kötet nagy része egyfajta Tíz kicsi néger-féle nyomozósdival és rejtvényfejtősdivel telik, ilyen típusú embereket-összezárunk-és-valaki-gyilkolja-őket könyvből azonban sok van, és ennél jobbak is vannak (ajánlom pl. Palahniuktól a Kísértettek-et). A Gideon leginkább világépítésben és atmoszférateremtésben erős, illetve a két fő karakterét, Gideont és Harrowt nagyon szépen építi fel. Nekem Harrow sokkal érdekesebb és összetettebb volt, úgyhogy nagyon örülök, hogy a következő kötetben (Harrow the Ninth, elvileg nemsokára érkezik a Fumaxnál) ő lesz a főszereplő.

A kötet stílusával nem vagyok teljesen kibékülve, engem ez a „badass-kedés” sokszor kidobott a könyvből. Valahogy nem állt össze koherens egésszé a leíró részekkel, a párbeszédek nekem nagyon elütöttek a szöveg többi elemétől. Olvastam már több ilyen „tőről metszett badass” főszereplős könyvet, de azokban a szövegkohéziót erősebbnek éreztem, ami talán a nézőpontválasztás miatt van; a Gideon is egységesebb lehetett volna esetleg E/1-es elbeszélővel (mint pl. Ed McDonald Galharrowja). Szerintem én sokkal jobban élveztem volna, ha maga Gideon mesél, lehetett volna ezzel szépen játszani.

A regény borítója remek, a kiadás gyönyörű, a fordítással azonban sajnos nem nagyon találtunk egymásra. Egyrészt én néhol magyartalannak éreztem, másrészt nekem volt benne pár stílusidegen elem – például melyik univerzumban hívják egymást fiatal lányok köcsögnek? A köcsög nekem amúgy is olyan retró szó, nem hiszem, hogy a mai tizenévesek sűrűn használják. A fenti kifogásaim ellenére tetszett annyira a kötet, hogy el akarjam olvasni a második részt, és mivel ebben a világban a halál nem feltétlenül az út vége, biztosan számíthatunk még nagy visszatérésekre és meglepetésekre. Gideon származására sem derült még fény, úgyhogy minden bizonnyal bőven várnak még izgalmak az olvasóra.

8/10

A kötetet a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.