Először a könyv borítója jött velem szembe, ami olyan tetszetős volt, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Ezt fokozta a filmes védőborító és a fülszöveg is. A leírás alapján úgy éreztem, ez az én könyvem lesz, mert sok potenciált láttam az alapötletben. Szeretem az ilyen átvitt értelmű, egy központi metaforára építő történeteket, így gondoltam, ez a könyv is tetszeni fog. Azonban nem is tévedhettem ennél nagyobbat. A becsukása után szinte semmi nyomot nem hagyott, és pár órával később már nem is igazán tudtam igazán emlékezetes részt felidézni belőle. Képtelen voltam eldönteni, hogy velem van-e a baj, vagy ez a könyv tényleg ennyire nem nyújt semmit, így megnéztem a filmváltozatot is, de az, George Clooney szép, szomorú tekintete ide vagy oda, nemhogy pozitív irányba mozdította volna el könyvről kialakult véleményemet, de még jobban megerősített abban, hogy Az éjféli égbolt semmilyen és üres, de a legnagyobb szívfájdalmam, hogy a végletekig kiszámítható.
Augustine-t csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha. Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva.
A beharangozó olvasása után bizakodtam, hogy egy érzelmes, kellően felvezetett és háttértörténettel jól megtámogatott sci-fit olvashatok, amiben fontos szerepet játszanak az emberek reakciói és gondolkodásuk a világról. Lily Brooks-Dalton regénye ennek megfelelően fontos kérdéseket feszeget: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? Ezekre két főszereplőjén keresztül próbál is választ adni, de a filozofálgatás és az agyonhasznált frázisok pufogtatása közben elfelejt sci-fit írni. Mert ez a könyv egyik legnagyobb baja. A prózának keretet nyújtó fontos központi gondolatok megvannak, de háttérvilág ennek nem szerves része, hanem csak egy díszlet, mert nincs igazán kidolgozott sci-fi háttér. A történet elmondásához, a magány emberekre gyakorolt hatásának bemutatásához nem lenne szükség arra, hogy a szerző sci-fibe ágyazza a szöveget. Egy hétköznapibb alapfelállással sokkal hitelesebb lenne a történet, mert az írói eszköztár megvan hozzá.
Lily Brooks-Dalton ugyanis gyönyörű, letisztult prózával ír, amit a fordítás is képes volt visszaadni. A szöveg szépsége miatt örömmel vettem a kezembe a könyvet, mert egyszerűen jó volt olvasni. Viszont a nyelvezethez a tartalom és a történetvezetés nem tudott felnőni. Sok a hézag és az üresjárat a regényben, amiknek a kitöltéséhez nagyon támpontot sem ad a szerző, mert szinte nincs világépítés, és a miértekre sem kapunk semmi választ (a film megpróbált valamilyen magyarázatot adni, de az is kevés és a végletekig klisés megoldás volt). Ami jól is elsülhetett volna, ha a magány témájának kifejtése elég erős.
Ez részben sikerült a szerzőnek, de nagy mértékben gyengíti, hogy a főszereplők, főleg Augustine nem túl kedvelhetők, ezáltal a drámájuk, amit Brooks-Dalton szeretne átadni a történetével, nem érezhető át igazán. Legalább a másik főszereplővel, Sullyval tudtam valamelyest szimpatizálni, de vele meg az volt a bajom, hogy a szerző kevésbé mutatta be, ezáltal kissé halovány a karakter. A filmváltozatban is látszott, hogy Felicity Jones és a forgatókönyv sem tudott mit kezdeni vele. A két szereplő szálának egyre szorosabb összefonódása sem tudott igazán megérinteni. Ezért a regény végén a csattanó sem váltott ki belőlem különösebb reakciót, elmaradt a katarzis. Ez részint a történet kiszámíthatóságának, részint a túlírtságának köszönhető, mert végig olyan érzésem volt, mintha a szerző egy rövidebb írást hizlalt volna regénnyé, ami mindenképpen megmagyarázná a sok üresjáratot és unalmas töltelékepizódot.
Az éjféli égbolt összességében egy melankolikus, elgondolkodtatónak szánt sci-fi köntösbe ágyazott karakterközpontú regény, ami nélkülözi az igazi világépítést, és mondanivalóját erősen lógva hagyja a levegőben. Kristálytiszta próza, de üres tartalom jellemzi, amiért egyrészt jó olvasni, másrészt a történeti lyukak és a miértek hiánya egy idő után érdektelenné teszik a cselekményt.
4/10
A könyvet az Agave Könyvek jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
