A kritika spoilereket tartalmazhat!
Néha megesik velem, hogy elsőre nem csúszik egy könyv, hiába próbálkozom. Az elemésztő homállyal is ez történt. Először az első fejezet után otthagytam, mert nem vonzott be, nem keltette fel a figyelmemet, pedig a fülszöveg után erre számítottam. De az is lehet, hogy csak rossz időpontban kezdtem neki, mert második nekifutásra már sokkal jobban csúszott, és noha továbbra is vannak hibái, de a végére mégis szórakoztatóvá vált.
Nővére halála után a tizenhét éves Violet Saunders kénytelen akarata ellenére a New York állambeli Négy Ösvénybe költözni. Habár Violet még újonnan érkező idegen a városban, hamarosan rádöbben, hogy az édesanyja korántsem az: mindketten a város egyik nagy tiszteletben álló családjának sarjai. Négy Ösvényben pedig kőcsengő függ minden ajtó fölött, és veszély leselkedik az erdő mélyén. Justin Hawthorne családja generációk óta őrködik Négy Ösvény biztonsága fölött, megvédelmezve a lakókat a Homálytól, egy élettelen dimenziótól, amelynek börtönében egy kegyetlen szörnyeteg él. Miután kiderül, hogy Justin nem örökölte a családja különleges képességeit, anyja minden áron titokban akarja tartani a megalázó igazságot. Justin azonban képtelen lemondani a megígért jövőjéről és a városról, amelynek védelmére megesküdött. Harper Carlisle elveszítette a kezét egy balesetben, és napokig a Homály csapdájában ragadt. A tragédia után hajdani barátja, Justin Hawthorne lelketlenül cserben hagyta, ezért Harper megesküdött, hogy bosszút áll rajta. Elégedetlenség fortyog Négy Ösvény felszíne alatt, és Harper megragadja az alkalmat, hogy megdöntse a Hawthorne család hatalmát, és megváltoztassa a saját jövőjét – de hogy mindez milyen következményekkel jár, még nem is sejti. A Homály napról napra egyre erősödik, sorra szedi az áldozatait.
A beharangozó alapján egy Stranger Things-típusú tinihorrorra számítottam, ahol a gyerekek mentik meg az adott kis közösséget. Ez az ígéret az első pár oldalon igazolódni látszott, mert rögtön egy baljóslatú, feszültségekkel teli jelenettel indul a kötet, amiben szerepet kap a jövőbe látás is, ami mindig is foglalkoztatott, így nagyon izgalmasnak, ugyanakkor homályosnak találtam a nyitást. Ez utóbbi olyan szempontból érthető volt, hogy nem jó, ha a szerző egyszerre zúdítja az olvasójára az információkat, viszont a későbbiekben is túl sokáig tartja sötétben az olvasót, és a végén több fontos információt egy tömbben közöl, ami nem túl szerencsés. Főleg azért nem, mert úgy a 270-dik oldalig egyáltalán nem indul be a cselekmény (ami egy 384 oldalas regénynél kissé sok), onnan viszont nagyon. Ezért írtam fentebb, hogy a végére nagyon is élvezhető lesz a kötet, az elejéért azonban kár, mert nagyon vontatottnak érződik.
Ha a világ hátterét nézzük, akkor egy eléggé sablonos ötletre épül, mégpedig egy párhuzamos dimenzióra és az ott fellelhető borzalomra (esetünkben Fenevad). Ez a felállás sokaknak ismerős lehet, nem véletlenül emlegettem a Stranger Things-t. Mellette más hatások is fellelhetők, így kissé úgy érződik, mintha a szerző vett volna néhány sablont vagy manapság népszerű könyvet/filmet, hogy azokat gyúrja össze. Ebből még lehetne jót kihozni, azonban itt a megvalósítás felemás. A Homály leírása és az ott játszódó jelenetek kellően ijesztőek, a szörny brutálisan öl, és nagyon jó megoldás, hogy ezek különböző karakterek szemszögéből lettek megírva, mert mindig más-más részletet tettek hozzá a Fenevad és a Homály megismeréséhez. Viszont ez kevés. Mert hiába egy jól felhasznált ötlet, ha mellette az író telirakta a regényét agyonhasznált klisékkel. Ilyen a kis közösségbe új diák érkezik, aki belecsöppen egy rejtély közepébe, amit természetesen meg kell oldania, és nem mellesleg kiderül, hogy különleges képessége van, ami csak ebben a kisközösségben (Négy Ösvény) működik. Neki és a többi tininek kell megoldani a helyzetet, mert a felnőttek vagy makacsak, vagy áskálódnak, vagy inkompetensek, vagy elvesztették az emlékeiket, így nem lehetnek megmentők. Ezt is olyan sok YA fantasyben láttuk már, hogy csak a szememet forgattam rajta. Egy kompetens felnőtt akadt, Augusta Hawthorne, de ő meg annyira csak a magasabb érdekekre ügyelt, hogy sokszor nem vette észre a nyilvánvalót, vagy épp azt, ami az orra előtt zajlik, pedig ő volt a város sheriffje, kvázi vezetője, aki elvileg mindent kézben tart, csak útközben kiderült, hogy mégse.
Ha már szót ejtettem a felnőtt karakterekről, át is térnék a főszereplőkre. A négy alapító család, a Hawthorne, a Saunders, a Carlisle és a Sullivan (akik annak idején a Homályba zárták a Fenevadat, és megalapították Négy Ösvényt) leszármazottai. Az ő feladatuk megvédeni Négy Ösvényt a Homálytól és a Fenevadtól, azonban az utóbbi időben meggyengültek, ami főleg annak köszönhető, hogy egyre kevesebben vannak, de az is nehezíti a helyzetet, hogy közeledik a napéjegyenlőség, amikor a Homály eleve erősebb. Ha ez nem lenne elég, akkor még egy új tényező is belép a képbe Violet Saunders személyében, aki eléggé megkavarja a másik három alapító család kapcsolatrendszerét, ami innentől kezdve csak bonyolódik, és ahogy halad előre a cselekmény, fokozatosan megismerjük a szereplőket, barátságok, szövetségek és szerelmek is szövődnek köztük. Ez utóbbi szálak érdekesek voltak olyan szempontból, hogy mindenkit beleszámítva összesen öt karakterről derült ki, hogy biszexuális, ami igazodik a mostanában az SSF-ben is megjelenő LMBTQ karaktereket felvonultató trendekhez. Bár az nagyon furcsa volt, hogy csak biszexuális karakterek jelentek meg a regényben, mintha a szerzőnek csak ilyen irányú tapasztalatai lennének, és nem mert volna kilépni ebből a komfortzónából, esetleg ezzel akart kitűnni. Bármi is volt az oka, enyhén szólva túltelítette ezzel a vonallal a regényt, mert egy ennyire kicsi közösséghez képest túl sok volt az ilyen karakter. Ezzel az volt a másik baj, hogy sokszor nem is volt funkciója, csak megemlítésre került, és csak egy-két karakter cselekedeteiben játszott igazán fontos szerepet. Emellett az is bonyolította a kapcsolatrendszert, hogy a karakterek elég sokszor váltottak oldalt/szövetségest (főleg Violet), így a nem lehetett tudni, ki kivel van, ami gyengítette a kötet végi összefogás erejét, mert így eléggé ideiglenesnek hatott.
Az elemésztő homály összességében szórakoztató regény, ha nem számítjuk az első 250-270 oldalt, ahol érződik, hogy a szerző nem igazán találta a hangját és az irányt, és csak a végére sikerült összerántania valamennyire a regényét. Így egy jó nyitányú, viszont hamar leülő és az utolsó harmadáig vontatott regényt kapunk, ami a végére ugyan felpörög, de ez kevés ahhoz, hogy igazán jó legyen.
6/10
A könyvet a Maxim Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
