Az igazság az, hogy nem szoktam útikönyveket olvasni. Legutóbb tizenkettő évvel ezelőtt került a kezem ügyébe egy ilyesféle kötet. Azért tudom ilyen pontosan, mert az akkori könyv olvasása meghatározó élmény volt. Tizenhét évesen egy Róma városáról szóló színes kiadványt bújtam napokig. Ugyanis tizennyolcadik születésnapomra szüleim ajándéka egy római út volt. Az az igazi buszos, magyaros feelingben. Életem egyik legszebb élménye volt az a négy nap és mondanom sem kell, hogy az említett könyvet bizony rojtosra olvastam. Nem is olyan régen a kiadói ajánlatok között egy cím megragadta a figyelmemet. Nem is kellett több motiváció, hogy jelentkezzem az olvasásra. Ahogyan elolvastam a címet: „Ezerarcú Japán”, egyből Mr. Miyagi jutott eszembe a Karate kölyök című filmből. Aztán persze minden más, amelyre az ember gondolhat, ha a szigetország nevét látja valahol. Szamurájok, szaké, hatalmas „szumós” emberek, Zen… és még rengeteg más dolog. Mindig is vonzott minden, ami a Távol-Keleten van, de be kell valljam, ezután a spontán japán brainstorming után rá kellett jönnöm, hogy az említett országról szerzett ismereteim túlságosan is felületesek és populárisak. No de semmi gond, egy okkal több, hogy hozzákezdjek a kötet olvasásához. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nagyon vártam ezt a kötetet.

Japán, az örök misztikus ország, mely még mindig a titokzatos kalandok földje. Ebbe a különleges országba enged betekintést ez a kötet. Az igazán felhasználóbarát útikalauz mindent megmutat és lelkesen elmesél, amit csak lehet a felkelő nap országáról. Talán nincs is még egy ilyen hely a Földön, ahol ennyire harmóniában élne a múlt, a jelen és a jövő víziója. Az érdeklődő olvasó otthoni foteljének kényelméből megismerheti Japán ezeréves szépségét, ismereteket szerezhet az építészettől a harcművészetig, az ősi kézművességtől a sintó szentélyekig, az ikebanától a kavaii-ig és tovább.

A legelső dolog, amit erről a kötetről el kell mondani az az, hogy SZÉP. Igen, így csupa nagybetűvel. Engem már a kötet borítóján helyet foglaló dombornyomott betűk megvettek. A „Japán” feliratnál érezhető szintkülönbség igazán nyugtatóan hatott rám olvasás közben. Nincs is jobb dolog, mint amikor az ember simogat egy könyvet olvasás közben. No de visszatérve a kötet kinézetére, a fehér szín és pár hagyományos díszítőelem igazán remek, letisztult, modern hatást ad a könyvnek. A keménytábla és a varrott oldalak csak még inkább fokozzák az összképet. Egy igazán strapabíró útikönyvnek tűnik és az is, mert én aztán mindenhova vittem magammal az elmúlt egy hónapban. A szó szoros értelmében mindenhol olvastam. Kávézóban, parkoló kocsiban, rendelőintézet várótermében és igazán jól bírta a gyűrődést a 224 oldalas kötet. A könyvben megjelenő képek, ábrák és térképek olyan mesterien lettek összeválogatva, hogy igazi egésszé válik minden lap olvasás közben. De önmagában már az is jólesik, ha az ember csak átlapozza ezt a szép könyvet. Ami igazán tetszett, az a szöveg és a témakörök szerkezeti felépítése. Az éppen soron következő téma rövid felvezetése után a szerző a szigetország térképén elhelyezi a kifejteni kívántakat. Majd ezt követi egy viszonylag hosszabb leíró rész. Nem kell megijedni, nem akadémiai szintű értekezés vár ránk, hanem pont annyi információ, mely egy átlagembert érdekelhet. 

Bevallom, már az első pár oldal felkeltette az érdeklődésemet azzal, ahogy belekezdett a sziget és a kultúra bemutatásába. Zseniális módon az évszakok jellegzetességein át közelíti meg ezt a távoli országot. Vitathatatlan, hogy az arra fogékony érdeklődő olvasót azonnal beszippantja a szerző könnyed stílusa. A tájak és nagyobb szigetek bemutatásával megismerhetjük a japán nagyvárosok hangulatát és a történelmi múlttal rendelkező kisebb vidéki települések mindennapjait. Bemutatásra kerül az ország két legfőbb vallási irányzata, kellemes tárgyilagos stílusban, mesés képekkel. A távoli nemzetre oly jellegzetes művészetekbe is betekinthetünk pár oldal erejéig. Japán színház, japán festészet és persze a bonszai. De modernkori érdekességek is megbújnak a lapok között. Megismerhetjük a japán anima kultusz és a szigetország geek kultúráját. Nagyon ért a szerző ahhoz, hogyan kell átadni a rácsodálkozás élményét az olvasónak. Ténylegesen jóleső érzést váltott ki bennem, hogy végre tudom, hogy a szaké nem is az, aminek látszik, és hogy az integető macska neve japánul maneki-neko. Valamint biztosra veszem, hogy jövő tavasszal már máshogy fogom szemlélni a hátsókertben virágzó gyümölcsfákat. Ez egy bakancslistás elemmé lépett elő nálam. Még ebben az életben meg kell élnem egy igazi Mono no avare pillanatot.

Egy biztos, bárki is olvassa el ezt a könyvet, csak nyerhet vele. Az én esetemben a kötetnek hála végre el tudom helyezni a térképen, hogy honnan jött Mr. Miyagi és Hokkaidóról sem tök fog ezután eszembe jutni. Kétségtelen, hogy ennek a könyvnek van egy kellemes, egyedi hangulata, mely átragad az emberre olvasás közben és ezért is volt jó olvasni. Kellemes, meditatív hangulatot idéz elő az arra fogékony olvasóban. Az igazán komfortos fotelélményt, mely biztosan felbukkan olvasás közben, csak még tovább fokozhatjuk, ha megfelelő stílusú zenét választunk a könyvhöz. Én a fentebb már emlegetett Karate kölyök című film zenéjét ajánlom. A zenével kísért, már említett hatás kétféle módon is elérhető. Ha hagyományos módon elejétől a végéig elolvassuk a kötet és úgy is, ha csak egy-egy, minket éppen érdeklő témába olvasunk bele. Az bizonyos, hogy ez a kötet egy olyan darab lesz a könyvespolcon, amelyet érdemes többször levenni, s olykor belelapozni. Ki tudja milyen titkot fedezhetünk fel magunknak a mesés Távol-Kelet titokzatos országából.

10/10

A könyvet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.