Szeretek olvasni. Mindig is szerettem, de az igazi fejlődést az adta meg amikor pár éve rátaláltam a moly.hu online felületére. Most aktív moly felhasználóként el sem tudom képzelni, hogy honnan szereztem információkat a regisztrációm előtti években. Az igazság az, hogy a temérdek közösség között én az olvasói csoportosulásban találtam meg azt, amely igazán érdekel és ez összességében jól is van így. Nem szabad elfeledni, hogy a közösség ereje a könyvszakmában nagyon jelentős. Komoly tételeket eredményezhet az, ha egy kötetet az olvasóközönség szeret, vagy éppen nem szeret. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy bizony a kiadók ismerik és számolnak is az olyan online közegekkel, mint a Moly. Igazán megdobogtatja a szívemet az, ha azt látom, hogy a kiadó, vagy akár az író kommunikál az aktív vagy az éppen leendő olvasóikkal. Hiszen ahogy az örök marketinges bölcselet szól, az elégedett vevő a legjobb reklám. Ennél a jelenségnél már csak az a jobb, amikor olvasók egymás közti kommunikációja emel fel egy-egy könyvet. És valóban, az ember sokkal szívesebben kezd bele egy olyan könyvbe, amelyet egy hozzá hasonló elégedett olvasók ajánlottak neki. Ezért is zseniális dolog, hogy pár éve molyos kezdeményezésre létrejött a SFF Vektor díja, mely kiváló lehetőséget teremtett az olvasóknak és a kiadóknak arra, hogy együtt alakíthassák a magyar fantasy és sci-fi zsánert. Ugyanis a kiadványokat megítélő és a díjat kiosztó zsűritagjai mindig a moly olvasóközönségéből kerülnek meghívásra. Egyetlen feltétel, hogy a felhasználó kellően olvasott legyen és a SFF Vektor adott évre vonatkozó könyves listájának legalább 50%-át elolvassa. Ez a remek olvasói ötlet azt eredményezte, hogy idén már ötödik alkalommal került kiosztásra az Év Fantasy Könyve elismerés. A zsűri a 2019-ben megjelent Irha és bőr című kötetet díjazta. A mű szerzőjével, Moskát Anitával beszélgettem.
Senki sem írónak születik. A te esetedben ez hogyan történt? Hogy lett egy frissen végezett biológusból szerkesztő, majd pedig író?
Sosem tudom pontosan kiszámolni, de olyan 14 éves koromtól írok aktívan. Nem voltam könyvmoly kisgyerek, előtte nem sokkal kezdtem el igazán olvasni, és az első írásaim nem is olvasmányélményekből táplálkoztak, hanem mindenféle történetekből: filmekből, videojátékokból, a saját magamnak folyton fejben mesélt sztorikból. A történetek nagyon biztonságos helyek voltak, még ha főleg kísértetjárta házakról és sorozatgyilkosokról is olvastam: a lapok közt a világ és az emberek megérthetők és megismerhetők. Gimiben már tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de mindenki azt mondogatta, semmi esélyem, a magyarszakról le is beszéltek. Végül nem bánom a biológia kitérőt, nagyban formált a rendszerekben gondolkozó, logikát és összefüggéseket kereső tudományos gondolkodás, és akármilyen furcsa, de a fantasy íráshoz pont erre van szükség. Megteremteni egy világot úgy, mintha igazi lenne, minden összefüggéssel és egymásra hatással. Viszont folyamatosan figyeltem a lehetőségeket, hogyan tarthatnék a könyvszakma felé, és amint adódott, otthagytam a tudományos pályát.
Az Irha és bőr a harmadik megjelent regényed a Gabo kiadónál. Ha erre a regényre tekintesz, mit gondolsz, változott az írói hangod? Hogyan tudnád leírni a szakmai fejlődésedet így, három kiadott mű után?
Az írói fejlődés leegyszerűsítve annyi, hogy pontosabban jelenik meg az olvasó fejében az, ami az író fejedben van. Úgyhogy remélem, hogy három regény alatt „pontosabb” lettem, jobban fókuszálok arra, amit el szeretnék mondani. Az biztos, hogy tudatosan legtöbbet a történetvezetésemen dolgozom, a lendületen vagy a cselekményszálak egymásba kapcsolásán – gyakran írok egymástól függetlenül induló karaktereket, akiknek megvan a maguk baja, de közben összefügg a történetük a többiekével –, és remélem, hogy a szereplőim összetettebbek és a stílusomban kevesebb a sallang. Ha a következő regényekre tekintek előre, szeretnék új narrációs lehetőségeket próbálgatni, többet játszani, és elkerülni, hogy újra előhúzzam a már megtalált megoldásaimat, inkább újakat szeretnék keresni helyettük, minél többet kísérletezni, még akkor is, ha ez nagyobb rizikó.
Hogyan zajlik nálad a könyvírás folyamata? Vannak bevett rituáléid? Különleges munkafolyamataid?
Kezdem már kiismerni a saját hullámvasutam: az elején leblokkolok, mert túl nagy feladatnak látszik, túl sok a lehetőség, és még nem tudom, melyiket válasszam; aztán rengeteg módon kezdek neki a sztorinak, hónapokig, évekig futok neki újra és újra az elejének, míg jobb és pontosabb nem lesz; aztán ahogy eljutok a közepére, és már nem széttartanak a szálak, hanem összeérnek, szinte egy lélegzettel befejezem a maradék második felet, összeforrok a sztorival. Az első fele állandó bizonytalanság és újraírás, a második véget nem érő flow.
Személyes kedvenceim a történeteidben megjelenő karakterek. Hogyan születnek ezek a szereplők? Van, hogy valós személyeket is felhasználsz egy regénybeli hős megformálása során?
Általában a szereplőkből indulok ki. Amint megvan a világ ötlete, anélkül, hogy kidolgoznám a részleteit, elkezdek azon töprengeni, hogyan élhetnek itt az emberek, milyen konfliktusaik adódnak, mik a nehézségeik. Olyanokat választok, akiknek a problémái pont az adott világra jellemzőek: az Irha és bőrnél szerettem volna egy ösztöneivel küzdő fajzatot, így alakult ki Kirill és az őzcsorda; Pilarnál a néhai háziállat-szerep érdekelt, a függés az emberektől, valamint hogy teljes tudatlansággal csöppen az átváltozása után a világba; August pedig szinte teljesen embernek néz ki, így más problémákkal szembesül, mint akiket a kinézetük választ el a többségtől. Ezeket tudtam előre, ehhez kiválasztottam az állatfajokat, és ebből bontottam ki minden mást – nem mintázok soha ismerősről, életből vett karaktert, de mindannyiukban ott van az összes találkozás, amiben valaha részem volt, és persze főleg saját magam és az érzéseim, még ha ez egy fantasy is, és még ha a szereplők személyisége jelentősen különbözik is az enyémtől. Gyakran félek tőle, hogy majd összemosnak a karaktereimmel, ezért próbálom őket eltávolítani, más életkorúak, más neműek, más a foglalkozásuk, mások a nehézségeik, mint az enyéim, de ha nagyon a mélyükre nézek, le sem tagadhatnám, mennyi érzésük a sajátom.
A díjazott regényed cselekménye Magyarországon játszódik. Kezdetek óta hazai helyszínben gondolkodtál?
Igen. Nem szerettem volna egy másodlagos világba helyezni a történetet, hogy ne a világépítés tűzijátékán legyen a fókusz, hanem a fajzatok érzésein. Ehhez pedig a legismerősebb környezetre volt szükségem: az olvasó itt van otthon, itt tudja legkönnyebben elképzelni, milyen lenne, ha az állatok elkezdenének emberivé változni, és jogokat követelnének maguknak. Akár az ő kutyájuk – közel akartam hozni a problémát, nem eltávolítani.
Vannak esetleg olyan helyszínek, melyeken te magad is gyakran megfordultál?
A regény nagyja Kistarcsán játszódik, ott van az egyik gettó, ahová a fajzatokat telepítették. Nem éltem Kistarcsán, de igyekeztem minél jobban megismerni, főleg a Flór Ferenc Kórház környékét, ahol a regényben a szocializációs központot alakítják ki. Olyan szerencsésen alakult, hogy a szerkesztőm is, sőt, a regény korrektora is élt Kistarcsán, így extra sok szem nézte át. A budapesti részeket jobban ismerem, az NFSZ irodája azért került a Kálvin térre, mert gyakran megfordulok ott.
A regényedben érződik a kapcsolat az állatmesékkel és egyfajta átértelmezett állati tulajdonságokkal. Te magad is nagy állatbarát vagy? Ha jól tudom, egy ideig próbálkoztál a vegetáriánus életvitellel is?
Én voltam a kislány, aki minden állattal rögtön összebarátkozott, egy biológus apával ez könnyen is ment: akkor még nem tudtam, hogy nincs mindenkinek otthon törött szárnyú varja meg elárvult cinkéje. Ma már az állatbarátság mást jelent: nem használok állatokon tesztelt kozmetikumot, nem vásárolok állatokat kihasználó cégektől, nem megyek állatos cirkuszba, állatmentő alapítványt támogatunk, stb. Nem voltam vegán – a szüleimmel gyerekkoromban egy ideig vegetáriánusok voltunk, de ez még nem az én döntésem volt –, viszont sokszor étkezem vegánul. Nincs kitűzve célszám, hogy hetente hány állati eredetű élelmiszertől mentes napot tartok, hanem természetesen is így alakul.
Mikorra várhatjuk a következő könyvedet, illetve milyen projekteken dolgozol mostanában?
Nagyon az elején járok még egy történetnek, pedig az ötlete 2013-as – egyszer már félretettem az Irha és bőr kedvéért, de most újra nekifogtam. Amíg ennyire képlékeny a sztori, nem szívesen árulok el róla sokat, de egy olyan fantasy lesz, amiben a generációs terhek fontos szerephez jutnak.
A SFF Vektor által kiosztott díj egy molyos kezdeményezés. Használsz ilyen közösségi oldalakat? Szereted tartani a kapcsolatot az olvasóközönségeddel?
Nagyon szerencsés vagyok az olvasókkal, az élő találkozókon és online beszélgetések során is azt érzem, mennyi intelligens, érzékeny embert ismerek meg, és mennyi közös témánk van, milyen jó velük beszélgetni. A moly.hu-t viszont sokkal régebb óta használom, minthogy könyveim kezdtek megjelenni, inkább olvasóként vagyok fenn: jó számon tartani az olvasott könyveket, hogy vissza tudjam nézni, és szeretem figyelni mások ajánlásait. Íróként ritkán kommunikálok a Molyon, és bár a regényeimre érkező értékeléseket mind elolvasom, sosem reagálok rájuk: nem szeretném, ha az olvasók esetleg kevésbé bátran mondanák el a véleményüket azért, mert ott nyüzsög az író. Van viszont írói blogom, és a többi szokásos közösségi média platformon is aktív vagyok, ezeken mindig örülök az üzeneteknek és visszajelzéseknek.
Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre. Kíváncsian várom a következő regényedet!
