Ha vetünk egy pillantást napjaink Stephen King-adaptációira, nem könnyű találni olyat, ami olyan szinten beírta volna magát a filmtörténetbe, mint a Ragyogás vagy A remény rabjai. Az utóbbi időben sokkal inkább a nagyközönséget kiszolgáló szórakoztató és/vagy butuska popcornmozik felé billent a mérleg nyelve (A setét torony, Az 1-2, Carrie), ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nincsenek szerethető alkotások, mint például az Álom doktor, csak sajnos egyre kevesebb a velősebb, lélektanilag többet nyújtó King-feldolgozás.
Sorozatok terén sincs túl sok maradandó alkotás, amit érdemes lenne kiemelni, de ha egy szívemhez közel állót szeretnék említeni, az a 11.22.63 című minisorozat, James Franco-val a főszerepben, mely a Kennedy-gyilkosság nyomozását tárja fel időutazós köntösben. Annak ellenére, hogy ez is egy roppant izgalmas thriller, nem vált kultikus darabbá, hanem megmaradt egy szerethető, de átlagos szériának, amit Stephen King nevével fémjeleztek.
Ezúttal az HBO a horror koronázatlan királyának A kívülálló című regényét vette alapul, és hozott össze egy tízrészes sorozatot, mely január 12-én debütált. Most, hogy nemrég lezárult az első (és remélem utolsó) évad, érdemes feltenni a kérdést: elhozta azt, ami már egy jó ideje hiányzik a King-adaptációkból?
Egy brutális gyermekgyilkosság közepén találjuk magunkat, ahol szinte kézzel fogható bizonyítékok utalnak arra, hogy a tanár Terry Maitland (Jason Bateman, aki egyúttal le is vezényelte az első két epizódot) áll a bűntény mögött. A sok egyértelmű jel ellenére azonban fény derül arra, hogy Terry a gyilkosságot nemhogy nem követte el, de még a városban sem tartózkodott, ugyanis felvételek is bizonyították, hogy egy konferencián vett részt a gyilkosság idején. Az ügyet Ralph Anderson (Ben Mendelsohn) veszi a kezébe, akinek néhány éve elhunyt a fia, s így részben a bosszútól vezérelve áll neki az események felgöngyölítésének. Miután szembesül az ellentmondásos bizonyítékokkal, eleinte még elszántan próbálja Maitlandre kenni az ügyet, de idővel feltűnnek hasonló esetek máshol is, ahol szintén egyszerre két helyen volt ugyanaz a személy, továbbá megjelenik egy titokzatos kapucnis alak, akinek a kilétét egyelőre rejtély övezi.
A gyilkosság gyorsabb és hatékonyabb feltárása érdekében felbérelnek egy különös magánnyomozót, Holly Gibney-t (Cynthia Erivo), akitől egyáltalán nem áll távol a transzcendens világba vetett hit. Innentől kezdve két szálon kezd futni a cselekmény: Ralph földhözragadt módszereivel és Holly, az attól kicsit elrugaszkodott eszméivel folytatott nyomozását követhetjük nyomon. A történet folyamán természetesen eljön az a pont, amikor a két szál összeér, és együtt próbálják megfejteni a rejtélyt és a gyilkos(ok) valódi kilétét.
Ha még a cím sem volt elég egyértelmű, elég egy kicsit is ismerni Stephen King stílusát, és rájövünk, hogy mi állhat az események hátterében. Mégsem mondható az, hogy már az első epizódban lelőtték a poént, sőt! A kívülállóknak az egyik legnagyobb erénye az, hogy a cselekmény folyása mellett fenn tudja tartani azt a bőrünk alá bekúszó feszültséget, melyet a megfoghatatlan rejtély generál. Nagyon nehéz megtalálni ezt az egyensúlyt, mert sok esetben könnyen unalomba fulladhat a titok hosszadalmas rejtegetése, ráadásul a történet sem építkezik túl gyorsan, hanem inkább arra fókuszál, hogy a szereplők miként élik meg a körülöttük történteket, és emellett adagolja a cseppet sem hatásvadász módon beépített feszültséget. Nem jumpscare-ek tömkelegével akarja megvenni a nézőt, hanem belehelyezi egy rendkívül borús és nyomasztó környezetbe, ahol emberi sorsokat és –ami talán a legfontosabb – áldozatokat láthatunk, melyeket egy kegyetlen ismeretlen entitás formál és okoz.
A látszólag eddig csaknem kifogástalan szériának a buktatójára egészen az évadzáróig kellett „várni”. Végül szemtől szemben állt két világ, eljött a pillanat, hogy a két értékrend összecsapjon. Ez az összecsapás azonban elég silányra sikeredett. Nem is azzal volt a probléma, hogy ki kerekedett felül, hanem inkább a „hogyannal”. A kilenc részen át épített feszültség és bűnügyi szál egyszerre csak jelentőségét vesztette, és egy hirtelen húzással pontot tettek a történet végére - a katarzis teljes nélkülözésével. Fájó volt ezt látni, mert kaptunk volna egy lassú, de okos krimit (aminek lelke is van) és egy hidegrázós horrort egy csomagban.
A fent említett kérdésre, miszerint, hogy visszatért-e az igazi King-hangulat, nehéz egy szóban válaszolni. Összességében mindenképpen pozitív irányt mutat A kívülállók, de sajnos csakis magának köszönheti, hogy lecsúszott a nagybetűs adaptációk mellől, melyek mozgóképkultúránk meghatározó elemei lettek mára.
8/10
A kívülálló teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis oldalán.
