A Sonic-mozifilm előélete nem volt éppen zökkenőmentes. Az első trailer egy félkész filmet sugallt, ráadásul az internet népének haragját is kivívták az animátorok azzal, hogy egy olyan CGI-lényt alkottak meg, ami nem igazán hasonlít az ikonikus videójáték-karakterre. A negatív vélemények azonban meghallgattattak, és a készítők újra nekiveselkedtek a film látványterveinek. A végeredmény viszont nem csak emiatt lett érdekes...
A címszereplő Sonic egy földönkívüli szuperszonikus, hipergyors sün, aki éli vidám kis életét a saját szigetén. Különleges képességére a szigetlakók is felfigyelnek, akik üldözni kezdik, így kék főhősünknek nem marad más választása, menekülnie kell. Végül a mi világunkban, a Földön köt ki, azon belül is egy amerikai kisvárosban, ám pechjére követi őt egy mindenre elszánt, őrült tech-guru, Doktor (Jim Carrey) is, akinek feltett szándéka, hogy kézre kerítse Sonicot, aki végül a helyi serifftől (James Marsden) kér segítséget.
Az már mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy a Sonic, a sündisznó nem árul zsákbamacskát: egy vegytiszta csaldi filmet kapunk, annak jellegzetes sablonjaival, de két fő összetevőnek hála ezek nem válnak zavaróvá. Az egyik a rendkívül pozitív hangulat, amit szinte áraszt magából a vászon, miközben nézi az ember a filmet, a másik pedig a humorvilág. Egy-két jó poénra számítottam, hiszen Sonic karaktere jó táptalaja lehet ezeknek a gag-eknek, de azzal nem számoltam, hogy ENNYIRE vicces lesz ez a kaland. Ami pedig végképp meglepett, hogy a film legjobb poénjai nem a vizualitásból fakadnak, hanem a párbeszédekből. Különösen Jim Carrey szövegkönyvét tudnám kiemelni, akinek a karaktere olyan választékosan küld el mindenkit az anyjába, hogy öröm nézni. A James Marsden alakította seriffel való első találkozása pedig ott lesz számomra az év legkacagtatóbb jelenetei között.
Amit negatívumként fel tudok róni, az az arányok kezelése. A forgatókönyvbe próbáltak némi drámai töltetet is belecsempészni, amik működnének is, de gyakran mindenféle átmenet nélkül, pár másodperces különbségekkel csapunk át nevetésből szomorkodásba. Így igazán súlyuk sincs a történteknek, vagy Sonic múltjának, ahol azért történtek említésre méltó dolgok is, ám ezek felett is játszi könnyedséggel siklik át a film. Illetve néhol még a 99 perces játékidő hosszát is meg lehet érezni. Helyenként önismétlő, időnként a tempó is leül, és összességében elmondható, hogy mindennemű kreativitása ellenére nem képes a sztenderd családi filmek komfortzónájából kimozdulni.
Amiről még mindenképpen meg kell emlékezni, az az alkotók példaértékű hozzáállása a kezdeti, kritikus fogadtatás után, már ami a film technikai oldalát illeti. Nem sok filmkészítő meri azt bevállalni, hogy a már kész művét visszavigye a műtőasztalra, és az emberek unszolására további ráncfelvarrásokkal kozmetikázzanak a végeredményen. Meg is látszik a produkción az utómunka: nagyon szép és letisztult látványvilágot kapunk, jól néznek ki a fények és az effektek, különösen az éjszakai jeleneteknél. Valahogy így kell ezt csinálni! És ha hozzávesszük ehhez azt, hogy a rendező az elsőfilmes Jeff Fowler, akkor még inkább kijár neki a dicséret.
A Sonic, a sündisznó egy teljes mértékben ajánlható film. Tipikusan olyan alkotás ez, ami nem lesz az embernek a kedvence, de annyira feel good szellemiséget hordoz magában és annyira vicces, hogy képtelenség rá haragudni. Kellemes meglepetés!
7/10
A Sonic, a sündisznó teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
