André Aciman nevére a 2018-as év elején figyelt fel igazán a világ, amikor a Szólíts a neveden cím regényéből készült film szorgalmasan gyűjtögette a jelöléseket a neves díjátadókon és a rajongókat szerte a világban. Kellemes meglepetés volt ekkor a könyv magyar megjelenése is, amit nagyon szerettem, még az év végi toplistámra is könnyedén felkerült. Az író mindezek után árulta el, hogy folytatást írt Elio és Oliver történetének, amelyet természetesen rögtön nagy érdeklődés övezett. Ez a Találj rám!

A "folytatás" szót használom ugyan, ami bizonyos szempontból teljesen megállja a helyét: újra találkozunk a Szólíts a neveden főbb szereplőivel, más szempontból viszont túl egyszerű folytatásnak hívni. A Szólíts a neveden részben a nosztalgiára épít, ahogy a 80-as évekbeli olasz nyár napsugarai szinte átragyognak a lapokon, miközben megismerjük egy első szerelem történetét egy kamasz fiú szemszögéből. A könyv az LMBT irodalom szép példája tudott lenni azzal, hogy nem a nemekre helyezte a hangsúlyt, hanem csak két ember kapcsolatát mutatta be, akik történetesen férfiak. Ezzel szemben a Találj meg! sokkal elvontabb, kevésbé lineáris, egyszerűen kevésbé regényszerű. Akár novellás kötetnek is nevezhetnénk, mert bár csak 4 fejezetből áll az egész, de mind különböző időben és szemszögből játszódik. Akit csak Elio és Oliver párosa érdekel, az jobb, ha felkészül, hogy nem ők a központi alakok és nem is az ő kapcsolatuk a fő mondanivaló.

Az első fejezet talán a legnagyobb falat, egy hosszú vonatozás és néhány római nap története. Elio édesapja az elbeszélő, aki egy felolvasóestre tart az olasz fővárosba és alig várja, hogy nagy sétákat tegyen a fiával, ami az évek során apa-fia hagyománnyá lépett elő. A kontextusból hamar kiderül, hogy Elio már rég felnőtt, sikeres zongoraművész, aki Rómában él, és hogy a szülei 2-3 évvel a Szólíts a neveden eseményei után barátságban elváltak. Samuel úgy gondolja, hogy egy unalmas vonatút áll előtte, amely során csak a magával hozott könyvben talál izgalmat, de hirtelen beül a fülkéjébe egy zaklatott fiatal nő a kutyájával és a két idegen először döcögősen, majd egyre nagyobb bizalommal beszélgetni kezd. A férfinak rá kell döbbennie, hogy hosszú évek után egy feleannyi idős nő iránt érez szinte elemi erejű vonzalmat. Úgy alakul, hogy a vonatút végén sem válnak el egymástól, sőt az azt követő pár nap teljesen megváltoztatja mindkettejük életét.

A második fejezet már Elio története, aki ekkor már Párizsban él, elköltözött Rómából. Egy zeneakadémián tanít és nincs senki fontos az életében. Könnyű a fejében lenni, de hiszen már a Szólíts a neveden-ben is az volt és ez a rész már sok tekintetből mozgalmasabb, mint az első fejezet. Elio egy templomi koncerten találkozik a nála jóval idősebb Michellel, a vonzalom egyértelmű, az egész olyan sorsszerűnek tűnik, mint annak idején Oliverrel. Remek párost alkotnak, beszélgetéseik érdekesek és elgondolkodtatóak, és még egy rejtélyes, régi kotta utáni nyomozás is tartogat számukra izgalmakat, amely során egyszerre kerülnek közelebb és távolabb egymáshoz. Ezt a fejezetet tartom a legszebbnek az egész könyvben, nagyon jó gondolatokat fogalmaz meg, abszolút újraolvasós, újraértelmezős darab.

Az utolsó két fejezetben már Oliver is felbukkan – korábban is előkerül az alakja, de csak Elio gondolataiban – aki az óceán túloldalán az utolsó New York-i napjait tölti, mert befejeződött egy egyetemi projektje. Feleségével már mindent összecsomagoltak és üres lakásukba szerveznek egy utolsó búcsúbulit, amely során Oliver a saját életével is számot vet és természetesen minden olvasó örömére Elio is ott a listán, a legfontosabbak között. A befejezésben újra egy időben, egy helyen láthatjuk kettejüket.

Azért fedtem fel a történet nagy részét, mert egyáltalán nem az a könyv lényege, hogy kivel-mikor-mi történik, hanem inkább az, hogyan éli meg és vélekedik róla. Az egész egy hosszas filozofálás a megélt, vagy épp elmulasztott életről, a sorsról, hogy merjünk lépni. Ha valaki ezt olvasva megijed, ne tegye, mert egyébként egy nagyon kiforrott, érdekes filozofálásról van szó, amellyel megérte „megküzdeni”, mert rengeteget adott, alig győztem megjelölni a jó gondolatokat, idézeteket. Például Samuel a fiatalkorát Rómában töltötte, és időről időre elzarándokol a régi helyszínekre, elmereng a történteken és a meg nem történteken, az évek múlásán. Ez először furcsa volt számomra, mert véleményem szerint nem jó a múltban élni, de Aciman mégis ebből tudott előre mutatóan építkezni. Az is érdekes volt, hogy többször is olyan párosokat alkotott, akik között nagy a korkülönbség, és ugyanolyan természetességgel írt erről, mint a Szólíts a neveden-ben két férfi szerelméről. Központi szerepet kapott a zene is, maga a dallam, a zenélő, a hangszer, az egész együtt, minden fejezetben hozzá köthetőek a kedvenc mozzanataim, részeim. A fejezetcímek is erre utalnak vissza.

Jó sokat lehet erről a kötetről gondolkodni, és ezzel Aciman el is érte azt, amit akart, mert úgy gondolom, hogy nem Elio és Oliver kapcsolatának a letisztázása volt a fő célja, hiszen az annyira elemi és természetes, hogy nem okoz nagy meglepetést. Nem, a 69 éves Aciman szinte önvallomást tett az emberi élet múlandóságáról és értelméről, hogy cserébe az olvasóiban is gondolatot ébresszen, nekünk kiáltja a cím: Találj rám!

Bár így ez sokkal inkább rétegkönyv lett, mint a Szólíts a neveden, mégis ajánlani tudom, ha épp elmélkedős hangulatban van valaki, tökéletes elmerengős szépirodalmi olvasmány. Szóval "call me by your name and I'll call you by mine", kívánom, hogy találj rá, bármi is az.

9/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.