Néha van olyan, hogy tényleg sok a jóból. Komolyan úgy gondolom, hogy a legjobb sorozattal is el lehet telítődni néha. Pont, mint a finom bor vagy pálinka esete a túl szomjas ivóval. Így jártam egy kicsit a Dragoneroval is, viszont így utólag visszatekintve, kellett ez a kis szünet. Nem is olyan régen, a GooBo kiadó gondozásában megjelent talján fantasy volt az a kapudrog, amely megszerettette velem a képregények világát. Az első rész óta nem is ereszt ez a szóbuborékok közé zárt világ. Természetesen számos más univerzumba is betekintést nyertem a képregénykiadványok által. Viszont az örök kedvenc, úgy érzem, mindig is Ian világa lesz. Be kell, hogy valljam, lassan olyan elfogultságot érzek a fekete-fehér Olaszhonból importált képregénnyel kapcsolatban, mint gyerekkorom epikus meséjével, a Star Wars-szal kapcsolatban. Ez bizony nagy szó! Igaz ugyan, hogy egy kötetes lemaradásban vagyok, de reményeim szerint lassan utolérem Erondár kalandorait.
A Birodalmi Fürkész és hű társa, Gmor épp csak megpihenni tért haza legutóbbi kalandjából, Solian Szabad Városába, ám az otthon csendjének és nyugalmának élvezete, nem adatott meg hőseinknek. Egy nem várt esemény okán, szinte pillanatok alatt, egy törpékkel teli tárna mélyén találhatjuk magunkat Iannal, Gmorral és Serával. A földalatti kitérőt követően Ian Aranillt, a Varliedarto sárkányölő-dinasztia saját, rémálmok kínozzák. Egy ismeretlen lény furakodik a harcos álmaiba, hogy segítséget kérjen. Ian, hűséges kalandozó társával és legjobb barátjával, Gmor Burpennel a lény nyomába ered, hogy a végére járjanak annak a szóbeszédnek, mely szerint egy réges-rég látott lény tért vissza Erondár erdeibe, akinek semmi keresnivalója a Birodalom területén.
A kötet kivitelezésére és minőségére továbbra sem lehet panaszunk. Időtálló és igazán tartalmas lett a hatodik rész is. Az előző részhez hasonlóan eléggé tetemes oldalszámmal rendelkezik. Talán egyetlen negatívum, hogy a puhakötésű fedél eléggé hamar gyűrődik. Mind tudjuk, hogy nincs csúnyább dolog egy könyv vagy képregény esetében, mint a szamárfül. Azért szerettem a vékonyabb kiadásokat, mert azok jobban elfértek a táskámban. No, de a bővebb tartalomért cserébe hajlandó vagyok kivenni pár dolgot a napi felszereléseim közül, hogy helyet szorítsak a kedvenc képregényemnek. Az egészen művészire sikeredett színes borító mögött a megszokott fekete-fehér kaland várja az olvasót. Ez a kötet igazán különleges a számomra, mert ezúttal személyesen vehettem át a kiadótól, még a 2019-es Hungaroconon. Jó szándékkal ösztönzöm minden kedves olvasómat, hogy ha teheti, ne hagyja ki az idei találkozót. Egy ilyen rendezvényre ellátogatni iszonyatosan jó élmény. Olyanokkal beszélgetni, akiknek hasonló érdeklődési köre van, mint nekem, igazán felemelő érzés. Nem is beszélve arról, hogy nem egy alkotóval/ szerzővel volt lehetőségem személyesen is találkozni. No és persze, be is lehet vásárolni egy-egy ilyen alkalommal. Az én nagy tapasztalatom és tanácsom, hogy tessék jó nagy táskát vinni. Én idén biztosan így teszek.
De visszatérve az …és eljő a fenevad című Dragonero kiadványhoz. Igazán remek, hogy jelen rész követi az előző számban használt felállást. Az ötödik kötethez hasonlóan három kalandot kapunk egy áráért. Egy kellemes kis bemelegítő után megismerhetjük a történet főszálát, két fejezeten át végigkalandozva az eseményeket Iannal és bajtársaival. Majd pedig lezárásként, egy, a főszálban megismert karakter rövid, különálló történetével záródnak az események, egyfajta epilógusként, keretet adva az aktuális számnak. Jelen részben igazán mesterien lett összekötve a három történet. Egy, a kötet hátoldalán is helyet foglaló, mitikus lény körül zajlanak az események, de a spoiler veszély miatt inkább ezt nem fejtem ki bővebben.
A kiadvány első kalandja egy ízig-vérig Dungeons-ban játszódó RPG kaland. Hős kapitányunk a szabad város segítségére siet. Társaival alászállnak egy titokzatos hasadékba, egy nem mindennapi kalandozótárssal karöltve, hogy megtalálhassák a rejtélyes földmozgások felelősét. A pár oldalas leírás olyan hangulatosra sikeredett, hogy a rövid epizód végére kedvem támadt pár dobókocka segítségével „elmesélni” ezt, a kis földalatti kalandot. Igazából csak pár játékos kell és egy D&D 5.e szabálykönyv és könnyűszerrel kivitelezhető a dolog. De nem csak a boss fight-tal megspékelt kaland miatt tetszett ez a kis előtörténet, hanem az első pár oldalon látott üresjárat hétköznapiassága miatt is igazán jó volt. Pár jelenet ugyanis, igazán megnyerő módon mutatja be kedvenc hőseink hétköznapjait. A konyhában dudorászó Gmort, a ház előtt gyerekekkel játszó Serát és a tengeren hobbiból vitorlázó Iant. Hiszen a hős is csak ember, vagy éppenséggel esetünkben ork, tünde és ember.
A kiadvány fő történetszála ismét megcsillantja az olasz fantasy egyik erősségét, amely nem más, mint a helyszínek és azok ábrázolása. Margondár fennsíkjai valami csodálatosak, minden messzemenőkig részletes, az utolsó fűszálig megrajzoltak és elevenek. Ez a részletesség minden egyes helyszínről elmondható, ahol hőseink megfordulnak. A Dragonero alkotói egy pillanatig sem felejtik el, hogy nem csak a lények és a történések töltenek meg tartalommal egy fantasy világot, hanem a helyszínek kidolgozottsága és az apró részletekkel felépített környezete is.
A Dragonero képregények második nagy erőssége a karakter ábrázolásban rejlik. Igazi szerethető hősöket kapunk, akik megfelelő mértékben birtokolják a harciasságot, a humorérzéket és az esendőséget egyaránt. Gmor és Sera kapcsolata valami zseniális. Kettejük csipkelődése igazán egyedi és szórakoztató jeleneteket produkál. Még mindig emlékszem az elf lány életbölcsességgel, az első részek egyikéből „Az elfek nem repülnek”. Sera infantilis bája tovább ragyog a fekete-fehér lapokon, viszont a kaland során többször is megjelenik tudása és élettapasztalata. Igaz ugyan, hogy továbbra is elmarad az a fajta kibontakozás, amelyre azóta várok, hogy megismertem őt az első kötetben. Kedvenc Ork séfem poénja, ebben a részben, valahogy még jobban ütnek. A városiakkal való kapcsolata, olyan szépen lett ábrázolva, hogy biztosra veszem, nem egy polgármester adná oda a fél kezét, hogy úgy smúzolhasson a polgárjaival, mint Gmor Solian lakosaival. Dragonero hős kapitányának karaktere egyre erősebb és egyre hihetőbb arcát mutatja. Ian szuperhős feelingje továbbra is leépülőben van, amely egyáltalán nem probléma. Attól lesz hiteles és szerethető, hogy ez a hős is hibázhat néha. Az események sűrűjében lassan már lehet aggódni a Fürkészért, hiszen ez már a második olyan történet, ahol hősünk segítség nélkül nem igazán boldogulna.
A hatodik részt lezáró történet kapcsán olyan érzésem volt, mint amikor a moziban, a stáblista vége után, még van egy jelenet. Már az ötödik kötet végén is volt hasonló lezáró jelenet, ott is működött és ebben a kötetben sincs ez máshogy. A fő történetszálban megismerjük a Bestiáriusokat, egy vadászokból álló közösséget, akik egy jó préda reményében, ha kell egész Erondáron át üldözik a kiszemelt lényt. Dragonero világának Vajákjai eléggé zord külsejű, marcona harcosok, akik semmitől nem riadnak vissza. Az egyik ilyen vadász „Félszem” Reykar történetét meséli tovább a zárófejezet. Ezzel a plusz történettel méltóképpen varr el, egy olyan mellékszereplőről lengedező történetszálat, akiről még szívesen olvastam volna.
Én személy szerint érdeklődve várom a folytatást. Az olasz Instagram posztokból tudom, hogy jó pár lefordítandó kaland vár még ránk. S a magyar kiadó lelkesedését látva biztosra veszem, hogy sokat hallunk még a Fürkészről és barátairól.
10/10
A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
