Az amerikai javítóintézeti bántalmazások témájával eddig csak filmen találkoztam, de az elég mély nyomot hagyott bennem. Habár a Pokoli leckében négy fehér fiú volt a főszereplő, és nincs benne szó a színes bőrű elítéltekről, így nagy érdeklődéssel vettem a kezembe Whitehead könyvét. Aminek két fekete fiú áll a középpontjában, így teljesen más problémák és élethelyzetek is előkerülnek, mint a fentebb említett filmben.
A történet az 1960-as években játszódik Florida államban. A kis Elwood Curtis egy szegregált, feketék lakta városnegyedben nő fel, és a szívébe zárja Martin Luther King szavait, miszerint „ő is van olyan jó, mint bárki más”. A szülei elhagyták, de a nagyanyjának hála Elwood megmarad a jó úton és be akar iratkozni Tallahassee egyetlen fekete főiskolájára. De ebben a világban, az 1960-as évek elején, az USA déli államaiban egy fekete fiúnak egyetlen hibát is elég elkövetnie, hogy a jövője füstbe menjen. Elwoodot elítélik, egy Nickel Akadémia nevű javítóintézetbe kerül. Itt összebarátkozik Turnerrel, akivel együtt próbálja túlélni a szadista nevelők kínzásait. Kezdve a szegregációval, ami meghatározza egész világukat. Hogy hova mehetnek be és hova nem, hol tanulhatnak, milyen munkát végezhetnek. Mindennaposak az életükben a megaláztatások, a semmibevétel, az igazságtalanság, napestig sorolhatnám a velük történő kegyetlenségeket. Mindezeket még megfejelik a javítóintézetben tengődő fekete fiúkat érő atrocitások, ami a bántó megjegyzések és a halálra verés között mozog.
A szerző fontos témát választott, amiről beszélni kell, de ugyanakkor nehezet is, mert meg kellett találnia az arányokat, hogy egyszerre legyen elég kemény, de ugyanakkor ne rettenjen el az olvasó, és az üzenet is átmenjen. Ez az, amiben Whitehead nálam elbukik, mert csak a felszínt kapargatja, nem ás a mélybe, és nem döngöli az olvasóját úgy a földbe, hogy percekig bénultan ücsörögjön, és köpni-nyelni se tudjon, mert annyira letaglózták az olvasottak. Ahhoz nem csak néhány verés leírása, netán gyilkosságok és kínzások említése kellett volna, hanem sokkal több. Mert így ez a könyv csak felkelti a figyelmet, de nem érinti meg igazán az olvasó lelkét. Ebből kifolyólag az volt a benyomásom, hogy pár száz oldal hiányzik a regényből. Mintha a szerző nem mert volna elmerülni teljesen a témában, vagy azért, mert fájó téma volt a számára, vagy, mert a szerkesztője visszafogta. Bármelyik is volt a helyzet, hátrányára vált a könyvnek, aminek az lett az eredménye, hogy fontos részeket elmaszatolt, lényegtelen részekre pedig oldalakat pazarolt el. A keményebb részeken nincs elég hangsúly, ezért nincs kellő súlya a leírtaknak.
Ami nagyon megragadott a történetben egyrészt a stílus, másrészt a karakterábrázolás, harmadrészt az időkezelés. A stílus – a narrátortól függően – olvasmányos, közvetlen, olykor szenvtelen, vagy éppen kedves. Az egyszerű nyelvezete miatt gyorsan lehet haladni vele. A karakterábrázolás csak épp annyira megy mélyre, amennyire az események megkövetelik, de Whitehead így is eléggé szerethetővé teszi a karaktereit. Mind Elwoodot, mind Turnert másért kedveltem. Előbbit az eszéért és a változtatni akarásáért, utóbbit a szkepticizmusáért és a józan életfelfogásáért. Velük szemben a nevelők velejéig romlottnak tűnnek, emiatt nagyon jó a kontraszt. Az időkezelésében tetszett, hogy nem lineárisan meséli el a Nickelben történteket, hanem a múlt és jelen jelenetei váltakoznak, ami miatt nem kiszámítható a cselekmény, így a végén lévő csavar is nagyobbat szól.
Összességében A Nickel-fiúk egy figyelemfelkeltő regény, ami egy nagyon komoly témát dolgoz fel, olvasmányos stílusa miatt gyorsan olvasható és szerethetőek a szereplői, de nem hatol elég mélyre, hogy igazán megérintse az olvasót.
Egyszeri olvasásra bárkinek ajánlom, mert fontos könyv, és nem árt, ha minél többen olvasnak a témáról, de nem szabad azt várni tőle, hogy megváltja a világot, mert ahhoz nem elég ütős.
7/10
A könyvet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
